6. Fazék

Eddig soha életemben nem veszítettem el az eszméletemet, ráadásul pont egy olyan pitiáner dolog miatt, mint például a tömeg. Igaz, elég undorító, amit egy ilyen szórakozóhelyen művelnek az emberek, s valaki kétszer meggondolja, hogy bemerészkedjen-e ide, de végül a hatás mindig ugyanaz: hányinger. Aztán, ami még ki akar belőled kívánkozni, lásd, az én tragikus esésemet, és ha még jól is emlékszem, nem jött a hős lovag, hogy megmentsen a padlótól, amihez koppant a fejem az esés sungjával. Köszönöm szépen, a tündérmesékben való hitemet épp’, hogy elveszítettem, azért ennyire nem kéne alátámasztani azt, hogy tényleg nem létezik.

Talán percek múlva tértem magamhoz, őszintén szólva, halványlila fingom sincs, mivel teljesen elvesztettem az időérzékemet, így amikor kinyitottam a szemeimet és három szempárral találtam magamat szembe, azon gondolkoztam, hogy mennyi időre vontam ki magamat a forgalomból, hogy Stella már kihívta a mentőket.

– Szerintetek kiből látok kettőt? – jött ki a kérdés a számon, s az se kerülte el a figyelmemet, hogy a fejem iszonyatosan hasogatott, mintha legalábbis másnapos lennék és még mindig nem jutottam volna fájdalomcsillapítóhoz. S még mielőtt valaki feltenné nekem azt a furmányos kérdést, hogy jé, te voltál már részeg, ki kell ábrándítanom mindenkit, mivel soha az életemben ittam egy cseppnyi alkoholt se. Oké, hazudtam, volt, hogy Szilveszterkor megittam egy pohár pezsgőt, de az annyi volt, könyörgöm! Attól még én se rúghatok be… vagy mégis?

– Egyikünkből se, mert hárman vagyunk – válaszolt Nick, az arcáról sütött a kétségbeesés, nyilván nem sokan ájultak el még előtte. Szegénykém, és pont én avattam be eme rejtélybe, a megtestesült Szerencsétlenség. Ne felejtsek el majd neki venni valamikor csokit kiengesztelésül, már ha lesz annyi pénzem, hogy ezt megengedjem magamnak. Vagy várj. A közértben nem lehet hitelre venni kaját? Nem? A fenébe.

Aztán leesett. Stella tényleg riadóztatta az orvosokat, ezért vannak most hárman felettem. Ó, te jóságos ég, most mit gondolhatnak rólam? Vagyis, nem érdekel, hogy mi a véleményük, maximum Stellát nyugtatta meg az, hogy… álljunk meg csak egy pillanatra. Miért ilyen hideg az, amin fekszek? Ami pedig a másik kérdésem… miért van itt ilyen eszméletlenül büdös?

– Jól vagyok – mondtam, miközben vigyázva arra, hogy senkit ne fejeljek le, felültem és ledöbbenve vettem észre, hogy egy női mosdó kellős közepén fekszek, s velem nem egy, hanem rögtön kettő srác van, akik fittyet hányva a szabályra, bejöttek ide. Nyilván azt hitték, hogy Stella majd belefullaszt a klotyóba és akkor volt Roxana, nincs Roxana.

Bagolyszemekkel néztem körbe. A falon milliónyi filctollal írt felirat volt, a csapok teljesen le voltak pukkanva, mindegyikről látszott, hogy úgy mozog, mintha legalábbis szabadlábon lenne, a vécék felől pedig iszonyatos bűz áradt felém. Azt hiszem, már tudom, miért hoztak erre a helyre. Ha ettől a szagtól nem ébredek fel, akkor már semmitől se.

– Én ezt nem merném így kijelenteni, miután tettél egy sikertelen kísérletet arra, hogy a tömegen hullámozzál, mint valami rock koncerten – szólalt meg mögöttem egy dörmögős hang, aminek hatására sértetten odakaptam a fejemet. Igaz, megbántam rá pár percre ezt a hirtelen mozdulatot, mert belehasított a nyakamba a fájdalom, azonban a fogaimat összeszorítva bámultam a számomra ismeretlen srácra, aki megeresztett egy félmosolyt. Hogy nyalnál denevért, a vigyoroddal együtt!

– Nem azt akartam. Rosszul lettem – sziszegtem a fogaim közül bosszúsan, valahogy fordítottam a testtartásomon, mert igen kényelmetlenül éreztem úgy magam, hogy háttal ülök nekik és csak a fejemet fordítom vissza. Nem fotózáson vagyok, az Isten szerelmére, akkor legalább üljek már normálisan! S igen, köszönöm, remekül érzem magamat, gyakorta szoktam magamban beszélni, habár, néha előfordul, hogy ez rossz útra vezet.

– Én is ezt mondanám – vonta fel a szemöldökét hitetlenül. Bosszúsan fújtattam, s úgy döntöttem, nem veszem többé figyelembe ezt a bunkó mentőst, aki meglehetősen… izé. Bulihoz öltözött. Azt hitted, megtetszett nekem, mi? Dehogy is! Aki képes rám fogni, hogy a nagy partyarc létem miatt köszönhetem a rosszullétem, az már eleve mínusz végtelennel indít nálam. Hah.

Nick-hez és Stellához fordultam, tudomást se véve az engem mustráló srácról, aki már igazán csipkedhette volna magát. Na, mindegy. Lényeg a lényeg, a két személy, akivel eljöttem úgymond ünnepelni, vagy mi a frászt csinálni, ide-oda kapkodták a tekintetüket köztem és a fiú között. Csettintettem egyet, hogy rám figyeljenek (tudom, kicsit galád módszer, viszont hatásos!), megköszörültem a torkomat, s hogy nagyobb hatást keltsek, még dörzsölgetni is kezdtem a tenyeremet, mint valami gonosz tudós. Komolyan mondom, már csak Kacsacsőrű Perry kellett volna a szituációba, s tisztára úgy éreztem volna magamat, mint a Phineas és Förbben. Azzal a kivétellel, hogy egy női budiban voltunk.

– Mi történt? – szegeztem nekik a költői kérdést, ám ahelyett, hogy ők ketten beszélni kezdtek volna, a nem kívánatos személy krákogott egyet, elérve, hogy felé forduljak egy gyilkos vigyor kíséretében és meg se rémülve kezdett el beszélni.

– Nos, miután hanyatt dobtad magadat, hozzáteszem, már csak egy ágy kellett volna oda, kis híján összetaposott a csorda, mert nem vették észre, hogy valaki elhullott. Én pedig úgy vettelek észre, hogy majdnem keresztülestem rajtad, amint próbáltam kiszabadulni. S mivel jó napom volt, felkapartalak a földről, kivonszoltalak, ahol kiszúrt téged a két mellettem található személy és a kis csaj erélyesen követelte, hogy engedjelek el, belőled nem eszek. Utána megígérte, hogy a mellette álló srác, aki legbelül lány, spenótot csinál belőlem. Az viszont már rejtély maradt, hogy miként – fintorodott el.

Oldalra biccentettem a fejemet. Magyarán, ez a srác nem mentős, hanem kimenekített, nehogy széttapossanak. Persze, előttem még belém is rúgott szó szerint, másként nem vett észre, de legalább megúsztam ép bőrrel.

– Esetleg egy köszönöm? Vagy bármi? – tárta szét a karját. Folytatta volna tovább is, ha nem nyit be egy lány és sikítva meg nem ugrik. Oké. Elegem van a mai napból! Először rossz masszázst kaptam egy buszon, utána beköltöztem egy sráchoz, akit leginkább a homokos tengerparthoz lehet hasonlítani (nincsen bajom a homoszexuálisokkal, még mielőtt valaki nekem esne), aztán elájulok és végül megment Mr. Pöcsfej, aki láthatólag még élvezi is ezt a helyzetet.

A bejövő lány remegő lábakkal állt meg a küszöbön, az arcán látszott, hogy nem hisz a szemének, először Nick felé mutatott, aztán az én személyi népművészeti edényem felé, de őt meglátva aztán kikerekedett a szeme és látszott, hogy egy enyhe sikítási rohamot fojt vissza magába. Rendben, értem én, biztosan a zsánere a srác, de édes Istenem…

– Ez… ez egy lányvécé – dadogta a leányzó, megmarkolta szorosan az ajtónak a kilincsét. Nyilván attól tartott, hogy mindjárt a földön köt ki, ha a lábai nem bírják megtartani. – Ti mit kerestek itt? – bökött a két srác felé ismét.

– Titokban lányok vagyunk, nem tudtad? – villantott a lány felé egy vigyort a népművészeti edény. – Minden bulin ezt csináljuk. Valaki elájul, aztán az egyik kimenti és itt gyülekezünk, tudod, szervezzük a cserkésztábort. Jt eszembe, nincs kedved csatlakozni a „Tisztítószert a mosdónak” nevű leányegylethez? Ígérem, nem kell vécépapírt hordanod, mint nekik – nézett végig rajtunk.

– Ne vegyél hülyére! – vágta csípőre a kezét a lány. Az egyik percről a másikra harciassá vált, nyoma se volt az előbbi döbbenetnek és sírógörcsnek. Úgy látszik, a csajnak PMS-e van. – Még mindig több jogom van itt lenni, mint neked. S most, ha megbocsátasz… – indult el, ámde a srác megfogta a lány vádliját, ahogy elhaladt mellette, így az nem tudott tovább menni.

A népművészeti edény, ezentúl Fazék, vágott egy elégedetlen arcot. Hű, a kis kritikus. Ja, és szegény lány vádlija, biztosan nem érdemelte ki azt a megaláztatást, hogy Fazék hozzányúljon. S így illesse egy nézéssel. Pedig még szép kis lába volt a lánynak, hosszúak és vékonyak voltak, igazi modellalkathoz valóak. Nem értem Fazekat.

– Bocs, de most nem alkalmas. Megkérlek, hogy távozz – pislogott fel rá aranyosan, sőt, még hozzá rebegtette is a szempilláit. Huh. Ez így egyszerre egy kicsit sok volt. Jobban mondva, kicsit nagyon sok, mivel egyetlenegy másodpercre még engem is elbűvölt. Aztán eszembe jutott, hogy Winstonnak is éppen ilyen szempillái voltak, a szappanbuborék kipukkant, újból a hideg földön találtam magamat, s kétséges volt az, hogy esetleg szembehányom a lányt, akit megállított Fazék.

– De… – szólt a lány, azonban Fazék intett a szabad kezével, hogy beléfojtsa a szót. Micsoda illemtudó úriember! Rohadna el.

– Ismered a bokrot? – pillantott fel rá Fazék. A lány bólintott. – Na, látod. Ott el tudod végezni a dolgodat. Itt most sürgős tárgyalás folyik, tehát megkérlek, hogy barátkozz össze azzal a nemes növénnyel és ott végezd el a dolgod. Viszlát! – engedte el a lány lábát, aki sietősen távozott, magában mormogva a tapló férfiakról. – Nos, hol is tartottunk? – fordult vissza hozzánk.

– Ott, hogy egy vadparaszt vagy – pislogtam rá ártatlanul, Stellából kitört a röhögés, ismeretlen okok miatt. Futva vetettem rá egy pillantást, hogy biztosan jól van-e, de mivel úgy látszott, hogy igen, ismét minden figyelmemet az ott ülő Fazékra szenteltem. Nem mintha megérdemelte volna, vagy bármi…

Tátva maradt a szám. A levegő belém fagyott pár másodperc erejéig, a szerverem pedig újratöltött, ez még ennek is túl sok volt. Mondhatom én azt, hogy sok mindent megéltem, de ezt így nem volt képes egyben befogadni, lefagyott, akár a Windows és most csipogott újra, jelezve, hogy életben van. De, uram, atyám és a szentséges Répatortára mondom, hogy ez nem lehet igaz!

Összepréseltem az ajkaimat, felszegtem az államat, mintha azt hinném magamról, hogy én lennék az angol királynő, noha nem. Ez egy egyszerű reagálás volt arra, hogy a Fazék nem volt más, mint Harry Styles, akivel anno egy helyen éltem.

5. Parti

Megérkeztem egy viszonylag hosszabb fejezettel, de erre már nyugodtan mondhatjuk azt, hogy elindította azt a bizonyos eseményszálat, amit terveztem.:D Helyszínnél vagyunk, csak pár szereplő hiányzik már a repertoárból, azonban ezt a hiányt is pótolni fogom az elkövetkezendő részekben :D

Köszönöm szépen a véleményeket, nagyon jól esnek, valamint a pipákért is rettentően hálás vagyok!:) A hét rendszeres olvasóról nem is beszélve... hű, megtiszteltek azzal, hogy méltónak találjátok a sztorit ahhoz, hogy figyelemmel kövessétek! :)

Jó olvasást!:)

A londoni tartózkodásom cselekményei nem egészen úgy alakultak, ahogy én azt megálmodtam még otthon. Először is, a terveimben nem szerepelt az, hogy a lakótársam homoszexuális lesz és már az első öt percben rá is fogok erre jönni. Az lett volna a minimum, hogy a lányokhoz vonzódik, és ki tudja, talán még be is szeretek, egy gyönyörű szerelmes történetet kihozva az amúgy tragikus kifejletű életemből. De mivel a drága Nicholas még hangot is adott a körömlakkok iránti vonzalmának, nem láttam semmi esélyét annak, hogy az első számú álmom be fog válni. Másodszor, mint említettem korábban, reménykedtem, hogy a barátnőmnél fogok lakni, csapunk egy hatalmas házibulit, ahol megismerkedek életem szerelmével, aminek a vége ugyanez lesz, mint az első opciónak. Az ember persze ilyenkor jogosan teheti fel azt a kérdést, hogy a lányok az efféle nyálban fullasztható történetekért vannak csak oda, azonban erre a válaszom egy hatalmas nem. Viszont akkor miért hajtogatom folyton a romantikus filmeket idéző jeleneteket? Nos… az ember mindig el szeretné felejteni azt a rosszat, amit megtapasztalt, s ki így, ki úgy találja meg a módját. Valaki leissza magát a sárga földig, valaki akaszt magának egy éjszakára való pasit, valaki órákig bőg és valaki megpróbál kétségbeesetten szerelmes lenni. Már ha sikeresen kizúgott az előző delikvensből, aki, csak hogy teljes legyen a jellemzés, egy szarházi.

Tehát, az új életem már nem azon a vágányon haladt, amit én előre kijelöltem, igaz, meglepő lett volna, ha tényleg úgy alakul, ahogy én pontosan azt elterveztem. Csak úgy a természetes szerencsétlenségemből kifakadóan mondom, hogy abszolút csodának számítana, ha kivételesen valami jó is történik velem. Mondjuk, kiderül, hogy Nicholas nem meleg, csupán így koptatja le addig a lányokat, míg meg nem találja az igazit. S az az igazi lehetnék én… befejeztem. Nem fantáziálok se Nicholasról, se arról, amit elképzeltem, mert még a végén kétszer akkorát csalódok az egészben, mint Winstonban… ami azért nagy szó!

Nagyot sóhajtottam, a mai napon nem tudom hányadjára. A csomagjaimat letettem a számomra kijelölt szobában, amely meglehetősen takaros és otthonos volt ahhoz képest, hogy egy ideje nem lakta senki. Arról nem is beszélve, hogy sokkolóan tágas volt egy panelházhoz képest… Persze, nem kis összegért kapom meg a franciaágyat, a két éjjeli szekrényt, a nagy gardróbot, a lilás függönyöket és szőnyegeket, a fürdőszobát, a konyhát és ezeket, hanem gyakorlatilag egy kisebb csillagászati összeget szándékoznak ezért kérni. Magyarán, ha azt akarom, hogy ne éljem fel a házas éveimre felhalmozott vagyonomat (nem kell nagy számra gondolni), akkor sürgősen el kell kezdenem dolgozni, szóval a munkahelyem előre retteghet a rájuk lezúduló Istencsapástól. Azaz tőlem, ha valakinek nem esett volna le.

Belegondolva, a munka nem is olyan tragikus. Egyszer, iskolai nyári szünetben vállaltam egy rövidebb lélegzetű diákmunkát, amit élveztem is, a főnökeim már kevésbé, akik a kávézó tulajdonosai voltak, mivel gyakorlatilag minden második vendéget leöntöttem forró kávéval a kényes helyükön. A hab a tortán már az volt, hogy kendővel itatgattam fel onnan és kaptam néhány gyilkos pillantást, valamint egy „ribanc” jelzőt is. Nyilván azt hitték, direkt bénázok, de nem. Nem ismertek túl jól, ahhoz képest, hogy valamelyikkel még egy utcában is laktunk és az anyámmal szoktak beszélgetni, főként arról, hogy én és az öcsém mekkora púp vagyunk a hátán. Az utóbbi időben, mondjuk, az esküvőmmel volt telekürtölve a környék, csak hogy még a vakond is tudjon róla, így kivételesen nem azt hallottam vissza, mekkora pancser voltam első osztályban, mikor pattanásos, fogszabályzós, zsíros hajú, tömpe dugó voltam, aki nem is hasonlított emberi alakú lányra. Még szerencse, hogy ezen a korszakon viszonylag hamar túlestem és jött a fényes hajú, éjszakai fogszabályzós, szép bőrű leányzó évek.

Tehetetlenül huppantam le az egyik bőröndömre. Az ágyat nem mertem felavatni, mert attól tartottam, hogy még a végén beszakad alattam és akkor körözhetek új után. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, éjszaka a földön fogok szunnyadni és éppen azt számolgatom, mennyi idő van még ébredésig. Ja, igen. Kell egy hét beszokási idő, mivel idegen helyen képtelen vagyok elaludni, s ez akkor szívás, mikor éppen nyaralni vagyunk és pont egy hét az a bizonyos időtartam, amennyit éppen eltöltünk ott.

A tekintetemet a barackszínű falakra szegeztem, amelyek meglehetősen kopottasak voltak és igencsak ráfért már egy frissítő festés. Nagyszerű. Még a végén kiderül, hogy az álomotthon nem is annyira az.

Lemondóan emeltem égnek a szemeimet, majd felálltam és elkezdtem kifelé pakolászni. Hamarosan kikerültek az elmaradhatatlan keretes fényképek a komódra, a ruhák be a szekrénybe, viszont azok a kacatok, amelyeknek semmi értelmét nem láttam, maradtak ott, ahol voltak, így a táskákkal együtt bekerültek a szekrény aljába. Mikor végeztem, elégedetten néztem körbe, habár az idegen érzetem továbbra is megmaradt. Jól nézett ki, ezt minden egoizmus nélkül jelentem ki, s ismerős cuccok köszöntek vissza rám, mégis hiányzott a családi otthon melege, valamint az öcsém ordibálása, miszerint egy zombi már megint lemészárolta, s attól tartok, ezt Nicholas nem fogja eljátszani hajnali kettőkor. Szerencsére és sajnos.

Megrezzent a telefonom, jelezve, hogy jött egy üzenetem. Megfeledkezve az ígéretemről dobtam le magamat az ágyra (láss csodát, nem szakadt be alattam) és kinyúltam a készülékért. Vigyorogva konstatáltam, hogy Stella az üzenet gazdája, tehát senki olyan nem keres, aki miatt felhúznám/elsírnám magamat. Mondjuk, az anyám, az öcsém, Winston, esetleg Samantha… Rendben, az utóbbi kettőről szó se essék inkább, viszont még mindig annyira felfoghatatlan, hogy képesek voltak mindvégig a szemembe hazudni. Egyszerűen képtelenség feldolgozni. Lehet, hogy egy idő múlva tényleg nevetni fogok ezeken a dolgokon, ámde görbüljek most meg, ha képes lennék röhögni.

Stella üzenete: Te, Nicholas, én. Parti. Este nyolckor megyek értetek taxival. Josh nem jön. Értesítsd Selyemfiút, nyilván oda meg vissza lesz az örömtől. Xxx

A mosoly, ami az arcomon szétterült, másodpercek leforgása alatt olvadt le. Stella túl sokat várt el tőlem. Az egy dolog, hogy elrángatott Londonba és beköltöztem egy számomra ismeretlen srác mellé, azonban egy parti?! Mintha nem tudná, hogy egyenesen a Sorscsapást hívta meg lazítani és szerintem tudja, milyen, ha én relaxációs állapotba kerülök. Mindenesetre, senkinek nem kívánom azt a látványt.

Roxie üzenete: Ezt nem gondolhatod komolyan. Az első napon le akarsz égetni?! – pötyögtem be a választ egy rosszalló fejcsóválás kíséretében, amit ő nem láthatott, így teljesen felesleges volt ez a mozdulat, mégis jólesett. Közben ordítottam egy Nicholasnak, hogy tolja be a hátsóját a szobámba, mert Stellának ismét akadt egy fantasztikus ötlete, ami meglepetésemre, a srác egy morgással fogadott. Hm. Akkor úgy látszik, nem csak nekem nincs ínyemre Stella hirtelenségből jött elképzelései.

A fiú belépett a szobámba, elismerősen széjjelnézett (egy bő óra alatt sikerült széthordanom a cuccaimat, mindenféle csetlés-botlás nélkül), majd lehuppant az ágyamra és érdeklődve lesett rá a telefonom képernyőjére. Hála az Android-os készüléknek, látta az utolsó két sms-t, s hitetlenül a homlokára csapott. Hangosan felkacagtam, Nicholas tényleg „oda és vissza volt az örömtől”.

Stella üzenete: Nem, drágám, ha nem tudnád, a parti a legjobb mód az ismerkedésre. A gázos viselkedésedről pedig gondoskodni fogok, hogy még előbújni se legyen kedve. Na és Selyemfiú hogy reagált a hírre?:D

– Írd meg neki, hogy lehet, hogy a fiúkat kedvelem igazából, azonban jobb, ha nem húzza ki a gyufát – nyögte be Nick az üzenet elolvasása után. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Tudod, az én kapcsolatom Stellával pont egy partin kezdődött. Megpróbált rám mászni – magyarázta. Felkuncogtam és megcsóváltam a fejemet. Ohó, szóval innen olyan régi barátok. – S nem, egyáltalán nem hagytam magamat, ha ennyire szeretnéd tudni – tette hozzá, meghallva a nevetgélésemet.

– Jó tudni – grimaszoltam, visszanéztem a telefonomra.

Roxie üzenete: Selyemfiú azt üzeni, hogy jobb, ha nem húzod ki nála a gyufát. Amúgy pedig, kedves vagy, mint mindig, de benne vagyok. Viszont, ha csalódok, nem fogom megakadályozni, hogy Nicholas rád ugorjon. Muhaha.

Az üzenetem elküldése után a készülék gyakorlatilag átment vibrátorba, annyi sms-sel kezdett el bombázni Stella, amelyeket természetesen nem néztem meg. Beleegyeztem a buliba. Ennyivel elégedjen meg. Ráadásul, egy kis kérlelés után még Nicholas is beleegyezett, így mindenki ment a maga útjára, hogy sikeresen elkészüljön este nyolcra, amikorra legalábbis Stella beígérte magát.

*

Bevallom, még soha nem szenvedtem ennyit a külsőmmel, az esküvőmet is beleértve. A kezdeti „lelkesedés” után komolyan bepörögtem és egyből elképzeltem magamat valami menő parti helyen, ahol nyüzsögnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy végre a felejtési akció elindulhat, igaz, túlságosan nem engedhetem el magamat, mert az éneklésemmel megsüketíteném még azt az embert is, aki talán megkedvelne, de alapvetően pozitívan tekintettem erre a bulira. Remélhetőleg, az is sül ki belőle, amire számítok.

Egy mély lélegzetet véve tekintettem bele a tükörbe, ami elé Nick állított be, miszerint feltétlenül látnom kell saját magamat. Nos, mondhatnám, hogy a látvány abszolút megdöbbentett és leírhatnám magamat meseszépnek, viszont egyik sem volt igaz. Úgy néztem ki, mint akármelyik átlagos lány, akivel össze lehet futni az utcán és az arca mindig is a tömegbe fog tartozni, nem pedig kivilágít azok közül. Habár, büszke voltam arra, hogy barna hajú és szemű voltam, mégis átkoztam most magamat, hogy miért nem áldott meg az Isten valami szép színnel, mondjuk kékkel, zölddel vagy ezeknek keverékeivel. Az ajkaim nem voltak se duzzadtak, se vastagak, olyan szép átlagos szám volt, amire ha ránéz az ember, először a plasztika jut az eszébe, nem a csókolási vágy. Utána meg ott volt az orrom, amire talán a legbüszkébb voltam, mert az normálisan állt. Nem volt se túl kicsi, se túl nagy, nem volt görbe, hanem szép egyenes és a fejemhez mérten arányos. Csak éppen kétlem, hogy egy srác pont az orrom miatt fog belém zúgni.

Testalkatilag se voltam magammal kibékülve. A melleimmel soha se voltam kibékülve, anyát már milliószor megkértem, hogy vigyen el orvoshoz és tegyünk be szilikont, ő viszont hallani se akart róla. Rendben, én se tudtam magamat rászánni így utólag, mivel azt hallottam, hogy fáj és a hegesedés se ér meg egy első helyezést, ami ott fog maradni, a szilikon időnkénti cseréjéről nem is beszélve. Így maradtam lapos. A hasam lapos volt, így azzal különösebb gondom nem volt, viszont, ha nem figyeltem oda, néha akaratlanul is felkúszott rám pár plusz kiló, amelyeket igen nehezen tudtam csak legyűrni. A csípőm se volt valami nagy szám, a fenekem szintén átlagos volt, nem rendelkeztem azzal a tipikus homokóra alakkal, amire a fiúk legtöbbsége vágyott. Nem volt rajtam mit markolni, maximum a hajamat tapizhatná, azt azonban nem vagyok hajlandó megengedni… szóval, itt állok én, Roxana Greenfield és rájöttem, Winston miért nem szeretett.

A külsőmért. Állítása szerint szép voltam, a mosolyom képes volt őt is valamennyire felvidítani, de számára fontos volt, hogyan néz ki a felesége. Samantha rendelkezett a kellő idomokkal, amikkel én nem. Hordhattam én push-up melltartót meg alakformálót, Samantha az Samantha, s már jócskán megértem az ex vőlegényemet, miért hagyott faképnél az oltárnál, viszont nem értem azt, miért nem volt képes ezt közölni mondjuk az esküvő előtt pár nappal. Akkor talán nem érezném magamat olyan megalázottnak, mint most.

Csípőre tettem a kezeimet, újból végigmértem a kinézetemet. Viszonylag rövidebb, fekete kisruhát vettem fel, így hosszú lábaim előbukkantak, amelyek még talán képesek megragadni a férfi figyelmet. A melleim nagyobbnak tűntek, mivel betuszkoltam még egy szivacsot a melltartómba, ha már a pántjait kénytelen voltam levenni, mivel maga a ruha is pánt nélküli volt. A nyakamba tettem egy nyakláncot, amin egy medál fityegett, a füleimben ott lógtak a szokásos csingilingik, igaz, azok elbújtak a hosszú, barna hajam mögött, amely ki volt eresztve. A sminkkel fukarkodtam, mikor az került sorra, a legtöbb hangsúlyt a szemeimre fektettem, az ajkaimon egy halvány rétegnyi szájfény csillogott. Hm. Ha vajon így meglátna a volt vőlegényem, talán sajnálná azt, hogy hagyott menni? Nem tudom…

Belebújtam a lapos sarkú cipőmbe, a magas sarkút nem mertem megkockáztatni, még a végén dobok egy hátast a klubban, aztán kaparhat össze Stella, hogy majd egy szatyorban furikázzon a kórházba, hogy összerakjanak engem alkatrészenként.

Nicholas mellém állt. Szőkésbarna fürtjei felfelé voltak zselézve, aranybarna szempárja kihívóan mért végig, mintha legalábbis egy ellenséges lány tette volna ezt, azzal a kivétellel, hogy Nick egy meleg, barátságos mosollyal ajándékozott meg ezek után, s feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy most bizony csábítok a javából. Felhúztam az orromat válaszul, ugyanekkor viszonoztam a mosolyát.

– Bevallom, először kicsit féltem, mikor Stella mondta, hogy lakótársam akadt – szólalt meg váratlanul Nick. A tükörképem rászegezte a szemeit. – Tudod, drágám, elég sokan ítélnek el azért, mert a fiúkhoz vonzódom. Az ember nem mondaná meg rólam első látásra, hogy becsúszott egy kis gikszer, azonban, mikor kiderül, csak eltaszítanak maguktól. Javarészt ezért nincsenek barátaim, s Stella azon kevesek egyike, aki nem rémült meg a kijelentésem után. De ugye ez az egy lakásos dolog kicsit húzósabb, mert együtt lakunk és ha megvetnél, nehéz lenne mindennap azt elviselni, kirakni meg nem mernélek, mert Stella hatfogásos vacsora keretében tálalja majd a heréimet – nevetett fel kényszeredetten. – De örülök, hogy egyáltalán nem hoztad szóba, mikor rádöbbentél. Tisztellek ezért – biccentett.

– Honnan tudtad, hogy rájöttem? – vontam össze a szemöldökeimet.

Nick felnevetett: – Látszott az arcodon a megvilágosulás. – Az orcám vörösbe váltott, legszívesebben fejjel szaladtam volna neki a falnak, amiért már megint egy nyitott könyv voltam mindenki számára. – Azonban másért is kivívtad a tiszteletemet, ami furcsa, mert alig pár órája ismerjük egymást és azt se tudom, mikor van a szülinapod – kuncogott. – Nem sokan képesek egy-kettőre maguk után hagyni a múltat, főleg úgy, hogy az a kölyök gyakorlatilag egy cserbenhagyásos gázolást hajtott végre – utalt a félresikerült majdnem esküvőmre.

Tévedsz – gondoltam. Nem tudja, még most is mennyit gondolok Winstonra és az új barátnőjére, valamint arra a jelentre a lakásában. Fáj, de nem mutatom ki, mert nem szeretném, ha az emberek körém gyűlnének is vigasztalni kezdenének. Az, ha ócsárolnák Winstont, egyáltalán nem segítene a bajomon és szeretném ezt az egészet egyedül feldolgozni. Nem tudja, hogy mennyire vágyom egy olyan srác szeretetére, aki közben nem másra vágyik, hanem igazán rám és szeretném megtudni, milyen valójában egy szenvedélyes kapcsolat. Milyen az, ha mindkét fél kölcsönösen szereti a másikat, mert az, amiben részem volt, az minden volt, csak nem párkapcsolat. Volt Winston, s kész. Én csak szórakoztattam, miközben én a szívemet-lelkemet tálcán nyújtottam neki. Gőze sincs arról, mekkora űrt hagyott maga után, s csak ezért szeretném, ha valaki szeretne.

Összeszorítottam a fogaimat. Nem szerettem volna elsírni magamat, vonásaim fura grimaszba torzultak, amit látván Nick sajnálkozó arckifejezést vett fel. Na, látjátok. Ezért nem szeretem magamat sajnáltatni.

– Sajnálom. Tényleg. Ha tehetném, szétreparálnám az arcát – mondta kedvesen, én pedig szótlanul bólintottam. Ez azért kedves volt tőle. Alig ismer és felajánlja, hogy szétveri Wintsont. Micsoda jótét lélek, nem iróniából mondom.

A nagy érzelgős pillanatnak a csengő berregő hangja vetett véget. Áldottam Stellát, amiért pont nyolc órakor futott be és a lehető legjobb pillanatot választotta. Ha egy percet késlekedik, én esküszöm, elbőgöm magamat, így viszont adott okot arra, hogy összeszedjem magamat. Nem szerettem volna végighallgatni a hím-soviniszta-ellenes beszédjét, miszerint a nők erősek és függetlenek, valamint az olyan szarházi férfiak, mint Winston, nem érdemelnek meg egyetlen könnycseppet sem. Aztán hozzátenné, hogy jó lenne, ha valaki már istenigazából megdugna, mert akkor elfelejteném végre.

Nicholas ajtót nyitott, Stella pedig valósággal berobbant a lakásba, egyenesen mögém pattant és szó szerint kiráncigált. Na, nem mintha nem mentem volna magamtól, de mindegy. Ha bepörög, neki még az is ellenállás, ha megadod magadat, tehát valaki merje azt mondani, hogy én vagyok a legdurvább, ha elönt a boldogság hormon.

*

A taxi, mint az érkezésemnél, elég nagy lendülettel fékezett le, azzal a különbséggel, hogy most kivételesen nem fejeltem le az anyós ülés háttámláját, hála Stellának, aki megtartott. Nicholas persze kiröhögött, amiért beigazolódott a közös barátunk mesélései arról, hogy én egy legendás balfék vagyok. Na. De legalább nem vagyok unalmas és lehet mellettem szórakozni.

A klub előtt hatalmas sor kígyózott, tehát Stella nem valami vacak helyre hozott el minket. A vörös hajú barátnőm lazán csörtetett előre, kivívva a tömeg felháborodását, mi pedig Nicholassal bizonytalanul, de követtük őt, ennek köszönhetően szűk tíz perc múlva már a dübörgő zenének hála a büdös világon semmit nem hallottam a kettejük ordításából. Mondanám, hogy lemerült a hallókészülékemben az elem, azonban ezzel csak egy baj van: nincs hallókészülékem.

Csak tudnám, hogy a buli helyeket miért tartják jó ismerkedési központnak… semmit nem hallani abból, amit a másik beszél, mindenki tömi magába az alkoholt, mintha két hete nem ittak volna egy kortyot se és teli torokból üvöltik az aktuális zene szövegét (már ha van) és vonaglanak a ritmusra. Jobban mondva tapadnak a másik izzadtságtól ragadós testéhez és még azt is érzik, hogyan mozognak a belei. Fúj.

Stellának mutattam egy kampec jelet, elhúzott szájjal vettem észre, hogy egyre inkább a tömeg felé tartunk. Akaratlanul is megszorítottam Nicholas alkarját, s nagyot nyeltem. Én egy kisvárosi lány vagyok, nem szoktattak be tömegbe. Úristen. Mi van, ha klausztrofóbiás vagyok? S utálom a tömeget? Ha? S mi van azzal az eshetőséggel, ha elájulok, összetaposnak, és senki nem veszi észre, ha rosszul vagyok? Ha elkeveredek tőlük?

A pánik valósággal hatalmába kerített, a térdeim megremegtek. Az ujjaim Nick karjába vájtak, nem hallottam a szisszenését, de tudtam, hogy fáj neki, ennek ellenére képtelen voltam lazítani a szorításomon. A rosszullét fokozatosan a hatalmába kerített, legnagyobb félelmemre pontosan a tömeg közepét céloztuk meg. Pontosabban Stella ment, Nick követte, engem meg vonszolt az előbb említett. A nagy vagányságom odalett.

Akárhova néztem, embertömeg volt. Nem láttam kiutat. Nem kaptam levegőt. A tüdőmet egy láthatatlan súly két oldalról összenyomta, forgott velem a világ, csak a rettenthetetlen bűzt éreztem, semmi mást. Mindenhol táncolás, dohányszag és az alkohol összekeverhetetlen orrfacsaró illata. Éreztem a számban a kesernyés ízét, amelynek hatására megszédültem még jobban, a hányinger fojtogatott.

– Rosszul vagyok – suttogtam erőtlenül. Senki nem hallotta, a lárma és a zene elnyomta a cincogásnak ható szavaimat.

Megbotlottam, az ujjaim görcsösen kapaszkodtak az egyetlen támpontomba, de nem voltam elég erős hozzá. Elszakítottak tőlük… levegőért kaptam, majd a világ elsötétült előttem. Még halványan érzékeltem, ahogy hátra dőlök és a fejem a földhöz csapódik, ámde innentől kezdve nem volt se kép, se hang.

4. Lakótárs

Eleve nem szerettem volna Stellára hallgatni, mikor felvetette a buszozás ötletét, ámde nem maradt más választásunk. A repülőgépre egy fityingünk se volt, különben is, kétlem, hogy a két település közötti távolságra egyáltalán rászánnak egy szárnyas gépet, vonattal mindketten gyűlöltünk utazni, mivel rengeteg rajta az idegbeteg pacák, aki a kanosságát szeretné kiélni, így tettük le a voksunkat a négykerekes közlekedő eszköz mellé, amit világéletemben utáltam. Hogy miért? Ennek egy egyszerű kis története van, ami anya szerint mulatságos, szerintem pedig felérne a Péntek 13 című film horrorisztikusságához.

Minden egy szép nyárias, napsütéses reggelen kezdődött, amikor legalábbis a tizenkét-tizenhárom évesekből álló volt osztályom elindult egy kétnapos kirándulásra. Mivel a szülők lerendezték nekünk a csotrogányt, így busszal kényszerültünk menni, habár, ennek annyi előnye volt, hogy hajnali hatkor kellett kint csöveznünk az iskolánál, nem pedig négykor, mikor még a kakas se rikolt, pedig mi romantikus lenne már. Mindegy, lényeg a lényeg, az elindulás után öt perccel az egyik osztálytársam telibe hányta a mellette ülőt, ezt pedig élő egyenesben néztem végig, ráadásul nekem kellett feltakarítanom a szutykot, ami a padlóra került. Ha még ez nem lett volna elég, hússzor lefejeltem az előttem lévő ülés támláját, mivel a sofőr nem volt éppen elővigyázatos és csak úgy jókedvéből is vidáman fékezett egy nagyot, hátha kitörik a nyakunk. Mire odaértünk, konkrétan agyrázkódásom volt, ezen felül az osztály legidegesítőbb, legcsalafintább, leg… izémizébb sráca mellett ültem, aki állandóan azzal próbált szórakoztatni, hogy a hajamból húzott elő egyfontosokat, mintha legalábbis pénzfelvevő automata lennék, nem ember.

Ugyanez visszafelé is eljátszódott, annyi különbséggel, hogy senki nem okádta ki az emberét, viszont kis híján kizuhantam az ablakon, köszönhetően az egyik bamba lánynak, aki nem visszahúzott volna, mikor kihajoltam, hanem még meg is lökött, hátha kerék alá kerülök. Mondjuk, azóta se beszélünk egymással, mert a tanárnő leordította a fejét, amiért ennyire balfék, sőt, még azt is hozzátette, hogy még tőlem is szerencsétlenebb, ami nagy szó, tehát megérthető az egymáshoz való hozzáállásunk. Én megorroltam rá, amiért majdnem megölt, ő meg azért, mert miattam lett kiosztva. Hoppá, elnézést, legközelebb nem lesz ilyen.

Szóval, igazi jó élmények fűződnek ehhez a nemes tragacshoz, még ha azt is mondják, hogy ez a fajta utálatom gyerekes. De, na. Minden embernek vannak ellenségei, nem? Nekem egy busz. Valaki meglát egy ananászdarabot és már sikoltozva menekül, őt nem kell kigúnyolni, mi? Hát, persze, hogy nem, mert itt vagyok én, Roxana Greenfield, aki még férjhez is képtelen menni, mondjuk, nem az én hibámból, mert Winston volt a hunyó ebből a szempontból. Haha! Végre nem én baltáztam el valamit, gyerekek, bontsunk pezsgőt!

– Régi emlékek, mi? – bökött oldalba vigyorogva Stella, miközben letette maga mellé a bőröndöt és felnézett a hatalmas buszra. – Komolyan, élvezet lesz nézni az arcodat utazás közben. Egy másodpercét se fogom kihagyni.

– Ezzel tudod, mi a gond? – fordultam felé egy negédes mosoly kíséretében. Nem álltam meg, hogy ne szóljak vissza. Amióta Winston kiborított, s kirobbant szinte minden belőlem, amit magamban tartottam, azóta olyan nagyszájú és flegma lettem, hogy csodálkozom saját magamon. Alapvetően az a tipikus szerencsétlen, szótlan, visszahúzódó, mindent elfogadó kislány vagyok, persze, még mindig létezik ez az énem is, de mintha az most szünetre ment volna. Kikapcsolta saját magát. – Hogy mindvégig aludni fogok – mondtam ártatlanul.

– Hosszú volt az előző éjszaka? – váltott át kacérba a barátnőm figyelmen kívül hagyva a mellettünk elhaladó éppen hogy tizennyolcnak kinéző srácot, aki majdhogynem olyan perverzen nézett, mint azok a bácsikák, akiket említettem a vonatos téma alatt. – Te meg mit nézel, mint borjú az új kapura? – vakkantotta oda neki Stella barátságtalanul. – Még nem láttál két tizenkilenc éves lányt egy buszmegállóban? Szégyelld magad! – Visszafordult felém, a pillanatnyi felháborodottság másodpercek töredéke alatt tűnt el az arcáról. – Na?

– Fogjuk rá, hogy megnőtt az alvásigényem – válaszoltam, ami egy nagy hazugság volt részemről, ugyanis egész álló éjjel forgolódtam, mint grillcsirke a sütőben és akárhányszor csak lehunytam a szemeimet, s igazán elhatároztam, hogy most már komolyan alszok, berémlettek a templomi események és nem bírtam.

– Csak ki ne derüljön, hogy titokban terhes vagy Winstontól – kacsintott rám cinkosul (?).

– Az kéne még a boldogságomhoz – morogtam a nem létező bajszom alatt, aminek hatására Stella egyből felkapta a fejét. Lemondóan intettem. – Egyszer feküdtünk le, az is fél évvel ezelőtt volt, tehát ha már jönne a pici népművészeti edény, azt észrevettem volna, ha hinnéd, ha nem – nyugtattam meg, amint láttam, hogy mély lélegzetet vegyen a prédikáció belekezdéséhez.

Amúgy huh, tényleg csak az kéne, hogy időközben kiderüljön, hogy terhes vagyok. Az már tényleg hab lenne a tortán. Szinte minden héten látnám az arcát a rohadéknak, ami pedig a legjobb, hogy lenne egy kapocs, ami köti hozzám. A pici. De, mivel, szerencsére ilyen veszély többé nem is fenyeget, így nem kell azon rágódnom, mi lett volna, ha. Különben is, ez a rosszabbik fajta elmélkedés, amiből elég pár másodperc, hogy rájöjjünk, ez komolyan baromság, úgy, ahogy van.

– Én speciel attól tartok, hogy még nyolc hónap után se vennéd észre, hogy terhes vagy – vágta rá nem durván és sértően, hanem olyan csipkelődős fazonban, mégis elérte nálam, hogy felháborodottan kapjak levegőhöz. Na, ez aztán már tényleg nem igaz! Igenis, észreveszek dolgokat! Vegyük például, ismét az egyik sulis esetet, ami nem sokkal a szemöldökleégetős után volt, talán pár héttel. Észrevettem ám, hogy az egyik srác odáig van értem! Hah! Csak egyetlen gáz volt ezzel a dologgal: én nem különösebben viszonoztam a gyengédnek szánt érzelmeit. Végül is, talán egy hirtelen fellobbanó diákszerelem volt a srác részéről. Felesleges lett volna belebonyolódni a dolgokba.

– Hölgyeim, segíthetek? – jelent meg a buszsofőr, akire a jelek szerint vártunk. Stella egyből beszélni kezdett arról, hogy ezek a csomagok nem férnek el az utastérben, hacsak nem tökéletes tarolást akar látni egy hajtűkanyarnál, így legyen szíves betenni ezeket a bőröndöket a busz csomagtartójába. – Rendben – biccentett, megfogta a poggyászainkat és készségesen teljesítette a kérést.

– Azt hittem, könyörögnöm kellesz majd. Még a végén kiderül, hogy léteznek még normális emberek a Földön, rajtam kívül – fintorgott. Hitetlenül a homlokomra csaptam.

– Mert én nem vagyok normális? – kérdeztem vissza szarkasztikus hangnemben.

– A legkisebb mértékben sem vagy az – veregette meg a vállamat együtt érzően és fellendült a járműre. Az utolsó lépcsőfokról nézett vissza rám. – Most miért nézel rám úgy, mint egy anyagyilkosra? Te kérdezted. Én csak őszinte voltam – vont vállat lazán, s eltűnt az ülések között.

Sértődötten vettem egy mély lélegzetet. Stella, ezt megjegyeztem, örök életre – szusszantottam bosszúsan, majd követtem a példáját, fellendültem a buszra és lehuppantam a mellette lévő üres ülésre, egészen hátul. Csak sajnos, nem a leghátsó ülések egyike voltak ezek, mert mögöttünk két tinédzser fiú viháncolt valami Green Day számot dúdolva, s nem úgy tűntek, mint akik most készülnek lenyugodni.

Remek – nyúltam bele a táskámba, elővettem a zenelejátszómat, a fülhallgatókat bedugtam a fülembe. Most se lesz egy nyugodt utam. Habár… meg is lepett volna, ha kivételesen nem kerül el a balsors.

*

Egyenesen megkönnyebbülés volt leszállni a buszról, pláne nem is tudom hány óra üldögélés után (mindenesetre a lejátszási listám párszor elindult újra), plusz a mögöttem ülő srácok rúgásai tettek róla, hogy egy ideig ne érezzem a veséimet. Az út felénél körülbelül, próbáltam őket jobb belátásra bírni, miszerint jobb, ha nem húznak velem újat, azonban erre annyit kaptam válaszul, hogy kussoljak be és ne akarjam, hogy megdugjanak a busz vécéjében. Ennek hallatára, úgy vélem, lesokkolt arckifejezéssel fordulhattam vissza, mert amint rám nézett Stella, visítva röhögött fel, hogy nézzétek már, milyen arcot vágok. Nos, köszönöm, legalább megtudhattam, hogy rá is számíthatok ilyen helyzetekben.

Leszállva az első dolgom volt megkaparintani a csomagjaimat, s miután mindegyiket valahogy magamra akasztgattam, Karácsonyfa érzéssel fordultam a legjobb barátnőm felé, aki éppen próbált nem kiröhögni.

– Még tegnap este találtam neked az Interneten egy albérletet, London viszonylag egyik jobb környékén. Lesz egy lakótársad, nem mintha nem bírná megfizetni a rezsit meg az egyéb költségeket, viszont úgy tűnt, társaságra vágyik. S amikor meghallotta, hogy lány vagy, egyenesen kivirult – kezdte el felvázolni a szituációt, ámde én ebben a pillanatban le is állítottam. A nagy könyvben nem úgy van megírva, hogy majd én gondoskodom magamnak ezekről a dolgokról és addig a segítőkész barátnőnél lakik a delikvens? Ugye, hogy igen? Mert szerintem is.

– S-t-o-p – betűztem le neki. – Milyen albérlet? Azt hittem, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem egy híd alá fogok költözni, hanem hozzád – mondtam döbbenten.

– Bocsi, de így is szűkösen vagyunk – húzta el a száját. – Josh ráadásul nem nagyon rajong a barátaimért, mondván, hogy vidékről jönnek és az nagyon paraszt neki. Nem is tudom, engem hogy tűr meg – fintorgott, hangosan felnevettem. Nem bírtam megállni. – Így kénytelen voltam lesni neked egy lakást. Nyugi, a társbérlőd aranyos, nem egy láncfűrészes gyilkos lesz – kapta ki a csomagját a csomagtartóból, intett a buszsofőrnek, aki éppen leállt cigizni, s a karomnál fogva húzott el a következő zebráig, amin átkeltünk, amikor nem jött egy autó sem.

– Remek – mondtam „lelkesen”. Mit ne mondjak, pont hogy egy új arccal nem volt kedvem ismerkedni, akiről még azt sem tudni, hogy milyen. Csak úgy beállítok, hogy szevasz, én jönni valahonnan messziről és remélni, hogy élvezni veled együtt közös lakás. Ja, és én törni angol, mert lenni pici kínai. Ámen.

Az elkövetkezendő pár percben lepuffantottunk (nem szó szerint) egy taxit, ahová berakodtuk a csomagjainkat, végül beszálltunk a hátsó ülésre, Stella pedig eldarálta a címet, ahová megyünk. A taxis bólintott, nem nézett ránk, hanem szó nélkül kisorolt a forgalomba, mi pedig kicsit megnyugodva dőlhettünk hátra, hiszen ez mégsem a busz volt. Ez kényelmesebb, igaz, maga a kocsi nem a legmodernebb, de a maga módján tökéletes. S nem férnek be tinédzserek, akik lenyanyáznak.

Elmélázva tekintettem ki az ablakon és csodáltam a város szépségét. Csak néhányszor volt alkalmam ide feljönni, s mindig elkápráztatott az épületeknek a stílusai, valamint ezt a várost jellemző kis vonások, mint például az állandó embertömeg, néhány elvetemült One Direction rajongó, akik a fiúkat ábrázoló pulcsiban rohangáltak le-fel… Hm. Ők még nem is tudták, hogy volt szerencsém megcsodálni az egyik srácnak a fejlődését, egészen pici elsős kora óta. Nem vagyok rá büszke, nem ismertük egymást személyesen, mert nem is nagyon voltunk tárgyalóviszonyban, de legalább részese lettem, ahogy felcseperedik. S, igen… ezért néhány rajongó most meg is ölne, ha megkaphatnák a halálom után ezeket a képeket.

A kocsi hirtelen befékezett, elérve azt, hogy felkenődjek az ablaküvegre és morcosan nézzek vissza a sofőrre, aki bejelentette, hogy itt vagyunk. Nagyszerű. Kicsit kellemesebben nem tudta volna felvezetni ezt a témát? Már csak úgy kérdezem.

A férfi még segített kipakolni a csomagtartóból, majd a pénzt megkapva el is hajtott, s ezek után akadt csak alkalmam igazán megcsodálni a felém tornyosuló emeletes házat, ahol ezek szerint a lakásom helyezkedik el… ami valakivel közös lesz.

– Szedd össze magadat és ne nézz már tátott szájjal! – rúgott a lábamba Stella aranyosan. Felszisszenve kaptam felé a fejemet, bosszúsan visszalöktem, felkaptam a csomagjaimat és varázslat segítségével bekerültem az épületbe, onnantól kezdve pedig Stellára hagyatkoztam, aki lazán a lifthez vezetett.

– De hogyhogy nincs interjú a lakáselfoglalás előtt? Sántít nekem ez a dolog, Stella – néztem a barátnőmre, amikor beszálltunk a liftbe, s lenyomta az ötös gombot.

– Maradjunk annyiban, hogy egy régi ismerősöm a srác, rendben? – sandított felém nagyon gyanúsan. Ó, te jó ég. Stella, már megint mibe kevertél engem? Régi ismerős? Meg van ez húzatva? Ráadásul srác? S mi van, ha megerőszakol álmomban és tudatom nélkül becsúszik egy baba, ha? Erre még nem gondolt? Szent szűz Mária az egekben, mondd, hogy ez egy rossz vicc!

Csipogás jelezte, hogy megérkeztünk. Nagyot sóhajtottam, kiléptem Stellával együtt a liftből és kíváncsian követtem addig a bizonyos ajtóig, amit a jövőben ezek szerint nagyon sokat fogok tapizni és látni. Nos, helló bejárati ajtó, az én nevem Roxana Greenfield, de hívj csak Roxie-nak. Előre is bocsánat a sok csapkodásért, s az esetleg szexuális túlfűtöttségért majd, remélem, nem nagyon fogsz megsértődni, mert szeretek jóban lenni egy élettelen tárggyal. Azonban, remélem, hogy a sok hibám ellenére majd remek barátunk leszünk és nem fogsz megszívatni olyanokkal, hogy beletörik a kulcs a zárba meg ezek… mert akkor beléd fogok rúgni, öcskös, de abban nem lesz kegyelem!

Láthatatlanban fejen csaptam magamat. Most komolyan elkezdtem magamban beszélni egy ajtóhoz? Rendben, most vagy furán hat rám a londoni levegő vagy egyszerűen csak megbolondultam a katasztrófát követően. Ami a legszebb ebben, hogy mindkét eset fennállhat, ami pedig elég rossz, már ami a jövőmet illeti.

Stella becsöngetett, s a másik legjobb barátom, azaz az ajtó, feltárult és megjelent előttünk egy szőkésbarna hajú, barna szemű, magas, kigyúrt srác, akit joggal lehetett helyesnek és szexinek is hívni, ha nem üvöltött volna szerencsétlenről, hogy meleg, de mint a vaskályha télen.

– Szia Stella! – üdvözölte a barátnőmet két puszival, majd felém fordult. – És szia Stella barátnője, aki mostantól a lakótársam lesz – mosolygott.

– Maradjunk a Roxie-nál – biccentettem felé. Ő bólintott, szélesre tárta az ajtót és sürgetve betolt minket a lakásába. – Bocsi a nem éppen vendégszerető noszogatásért, azonban összekaptam az egyik tőszomszédommal és valahogy ma nincsen kedvem érvelni amellett, miért hasznos az alvás, főleg éjszaka, mikor a csend honol… s ezt miért rontja meg a nők sikoltozása – grimaszolt. – A nevem Nicholas, örvendek a szerencséhez – nyújtott felém kezet, amit nagy ügyetlenkedve el is fogadtam, miközben egyensúlyoztam a csomagjaimmal, ami tényleg nem volt könnyű feladat. – Dobd le azokat a bőröndöket, majd elrendezkedsz, kincsem! – vigyorgott rám.

Rendben, nincs tagadás. Ez a srác tényleg meleg… hála a jó Istennek. S nem lesz gond a fűtéssel télen se. Hm-hm. Még a végén kiderül, hogy ez a spontán való cselekedés nem is olyan rossz dolog, sőt, még jó dolgok is kikerekedhetnek belőle… most az egyszer nem bánom, hogy hallgattam Stellára.

3. Bosszúállás kirepülés előtt

Nem lett valami nagy szám, de a lényeg benne van.:) Köszönöm szépen mindenkinek, aki itt volt az előző résznél, remélem, nem csalódtok majd ebben a részben.^^ Szerintem olyan semleges.:D Jó olvasást.:D

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Véleményem szerint a mai napot el lehetne könyvelni a világ második legnagyobb katasztrófájának. Már csak azért kapta meg az ezüstérmes helyet, mert az aranyérmet természetesen a születésem pillanata érdemli meg, amikor legalábbis anya a világra szabadította a Föld első számú legbénább emberét, azaz engem. Nos, lényeg a lényeg, az esküvős blogom befuccsolt, sőt, még igazi élménybeszámolóval se tudok jönni, mivel úgy, ahogy volt, az egész el lett rontva. Mondhatnám csúnyábban is, de akkor azt hiszem, az életben nem kelnék fel a családi gép elől, ha ezt a káromkodásos sort részletezném.

Az egész nap úgy kezdődött, hogy ripityára tört a laptopom, anya segítségével, aki úgy döntött, hogy régen jött rám a frász és szabályszerűen berontott a szobámba, én pedig szabályszerűen (fő a szóismétlés) majdnem kilövési engedélyt adtam ki és repülve hagytam el a házat, annyira rám jött a frász. Ami pedig a legjobb, hogy a nyuszi létem alatt eldobtam magamtól a drágaságos gépemet (ami azóta a Minecraftos dobozomban pihen), a fallal összecsókolózott (romantikus halála volt) és az élvezettől egyszerűen kettétört. Így aztán, kereshetek szerelőt, aki talán képes életet lehelni belé vagy legalább lementeni azokat a dolgokat, amelyek rajta voltak és felettébb fontosak szerény személyemnek.

Utána kezdődött a sürgölődés-forgolódás, egy adag bénasággal megfűszerezve, mivel még mindig nem tudok magamtól reggelit csinálni, s a tükörtojás megégett. Jobban mondva égett a vágyban, hogy végre levegyem a tűzhelyről. Szó szerint. Így maradt a barátnőm által elkészített reggeli, ami természetesen mennyei volt, közben pedig beszámoltam neki arról, tulajdonképpen mikről is maradt le, míg ő élvezte a londoni életet. Mondjuk, nem sokról, mert ez egy kisváros és ha történik is valami, a térfigyelő kamerák (alias a pletykára éhes nénik) rögtön továbbítják az infót, tehát itt az információterjedés mértéke egy pletyka/tizedmásodperc. Komolyan.

Eltérve a bonyolult fizikától, megkezdődött a készülődés. Az oxigéntartalékaimtól megszabadultam, mikor felhúzták rám a ruhát, majdhogynem darázsderékkal rendelkeztem abban a pillanatban, habár azt is elárulom, hogy kedvem lett volna elájulni, a szentséges Dinnyére esküdve. Igaz, akkor anyám lekevert volna nekem két jó célzatú (?) pofont, miszerint ki éjjel nagylány, az nappal is legyen az, szóval nem sok értelme lett volna ájuldozni. Ilyenkor sajnálom, hogy apa meghalt.

Készülődés, készülődés és a változatosság kedvéért: még több készülődés. Dióhéjban ennyi volt a napom nagy része, aztán eljött a nagy sorsforduló: esküvő. Be kell valljam, hogy még mindig könnyezek, ha rágondolok, hogy amint kiszálltam az autóból, egyből beleestem egy pocsolyába, sőt, mi több, az oltárnál faképnél hagyott a vőlegényem, aki egy mocskos disznó, mégis szeretem, tehát mindenféle kamuzás nélkül elmondom nektek: ez életem egyik legnagyobb „élménye”. Pontosabban szívesebben várom ezek után a apokalipszist, mintsem egy újabb esküvőt.

Elegem lett belőle. Mert bezzeg a filmekben minden jóra fordul, ott szinte mindig boldog vég van, erre pont most kell megcáfolnia magát. Nem elég, hogy anya ki van borulva (jobban szerintem, mint én), Stella ugrándozik mellettem fél perce, hogy készülődjek már, az öcsém pedig úgy döntött, hadba vonul Winston ellen (a vízi pisztolyait rendezgeti, miszerint egy Greenfielddel csak úgy nem lehet kitolni), még ez is. Ha az volt a céljuk a fentieknek, hogy csalódjak, akkor örömmel közlöm, sikerült. De ők még nem tudják, hogy nem hagyom ennyiben. Még mielőtt elmegyek innen, lesz egy ajándékom Winstonnak, ami persze Stella ötlete volt, mert nem vagyok valami bosszúálló típus, viszont egyszer élek, egyszer meg infúzión fogok csüngeni.

Ámen.

Roxana Greenfield esküvős blogja hivatalosan is bezárt.”

Lementettem a bejegyzést, gyorsan publikáltam, még mielőtt meggondoltam volna magamat, kiléptem a felhasználómból, végül felnéztem a még mindig ugráló barátnőmre, aki időközben magához ragadott egy szendvicset és a szünetekben azt majszolgatta élvezettel. Biztos vagyok benne, hogy nem ő csinálta, hanem anya (neki is van egy olyan rossz szokása, miszerint ha ideges, akkor elkezd főzni, szendvicseket gyártani, sütni… ilyenkor tulajdonképpen úgy érzem, hogy egy hadsereget akarunk ellátni, nem saját magunkat), mert csorgott belőle a majonéz, márpedig Stella soha nem méretezi túl a szószok mennyiségét, pláne egy szendvics készítése közben. Mondjuk, egyszer megnézném, hogy a barátnőm valamit elront… mert eddig neki minden tökéletesen alakult, ellentétben velem, aki most ő nélküle egy romhalmaz lenne, idegi pontokkal, alaphalmaz nélkül.

– Indulhatunk, vagy még eszel egy kicsit rá? – pislogtam rá kérdően, miközben felálltam mindenféle szerencsétlenség nélkül, ami nagy csodának számított.

Stella egy ideig mérlegelte a dolgot, majd vállat vont, a mellette elhaladó öcsémnek a kezeibe nyomta a szendvicset azzal az utasítással, hogy fejezze be, ha már a nővéred barátnője megkezdte, majd csettintett jelzésül, hogy most már aztán minden szóba jöhet. Oké, határokkal persze.

– Annyira kíváncsi leszek az arcára, amikor csak úgy betörsz a lakásba. Mondjuk, van kulcsod, így ez nem számít annak, de akkor is. Biztos vagyok benne, hogy nem fog számítani rád. Már csak reménykedjünk, hogy nem éppen akkor fog hancúrozni azzal a varanggyal, mert akkor attól tartok, hogy egy örök életre szóló agyi károsodást szenvednék, veled együtt – kezdett el lelkesen mesélni, mondjuk, a végére a hangjába belevegyült némi gyűlölet, mégis maradt ugyanolyan vidám, mint volt. Őszintén, mióta hazaértünk és levettem magamról azt az esküvői ruhát, még nem láttam szomorúnak, csak boldognak és mérgesnek, ami fura volt. Túlságosan is.

– Én pedig azt remélem, hogy senki nem lesz otthon, de ha mégis, akkor normálisan le tudjuk rendezni ezt az egész ügyet. Nincsen kedvem cirkuszolni – sóhajtottam, belöktem a szobámnak az ajtaját, az ágyamhoz léptem, amire még ki volt terítve a menyasszonyi ruha, amit megfogtam és besuvasztottam a szekrényem aljába. Sajnáltam kidobni, mert gyönyörű volt fénykorában, ámde utáltam is ugyanekkor, mert utáltam. Pont.

– Tudod, hogy a veszekedés elkerülhetetlen. Én bármit kinézek egy kígyócsaládból. Valljuk be, Winston hiába volt kedves az elmúlt egy-két évben, legbelül mégis egy önző szemét, aki nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajts miatta, sőt, mi több, azt se várhatja el, hogy majd megbocsátasz neki, mert amit tett, az szégyen és gyalázat. A kis futatott utcalányáról nem is beszélve, akiről le merem fogadni, hogy addig volt igazán a barátod, míg rá nem tehette a mancsát a te „szőke” hercegedre – forgatta a szemeit Stella, megfogta a padlómon lévő dobozok egyikét, amelyek töltve voltak különféle kacatokkal és a kezembe nyomta. – Ismerem a fajtáját. Barátság az utolsó hasznos percig, utána vessz meg. De ne aggódj, Londonban nem ilyen lesz az élet, mert először is, listázni fogom a téged megbámuló srácokat, akiket gondosan lenyomozom és úgy gondolom, hogy tiszta a srác, már mehet is az ágy akrobatika – kacsintott rám, megfogta a második dobozt, amelyet megtámasztott az egyik combjával, míg fogta a másik kezével. – ÖCSKÖS, TOLD IDE A HÁTSÓFELED! FIZIKAI ERŐ KELL! – üvöltötte el magát, aminek hatására összerezzentem. – Tehát. Keresünk valami normális társaságot, ahol elfelejted, hogy eddig ki voltál és csinálunk belőled egy új személyt – vigyorgott rám. Megforgattam a szemeimet, nem mertem ellenkezni, hiába akartam, inkább mindketten oldalra néztünk, mert az ajtómban megjelent az öcsém.

– Hívattál, Stella hercegnő? – nézett csúnyán a barátnőmre, egy gúnyos vigyor kíséretében. Amúgy meg ő is boldog volt. Az örömtől visítva ugrott rám, mikor visszajöttem a parkból az idegösszeomlás után, amit először nem tudtam mire vélni. Azért kétlem, hogy ennyire szeretne.

– Na, látod, Roxie, az öcséd egy normális ember. Ő király a játékban, viszont te csak egy szolgálócseléd, aki állandóan csak bólogat, elfogadja a dolgokat és soha nem mondja el az igazi véleményét, mert fél. – A fogaimat kezdtem el csikorgatni, ahogy darálta a tanítóbeszédjét Stella. Komolyan kedvelem és szeretem, mint barátnőmet, de néha túllő a célon. Mint például most is. – Ezen a hozzáálláson is változtatni kell. Szentséges Isten, eddig hogy bírtátok? – fordult az öcsém felé.

– Nem zavar, hogy itt vagyok? – szólaltam meg felvont szemöldökkel, lendületből belekönyököltem az oldalába. Stella felnyögött, durcásan nézett rám, viszont a szemeiben láttam, hogy pont ezt akarta elérni nálam. Ki akarta hozni belőlem az állatot, mondjuk, a miértjét nem egészen értem. Szerintem eddig is normális voltam, nem mindenki lehet olyan nagyszájú és pimasz, mint ő. Valakinek meg kell hunyászkodnia, különben örökös harc lenne ezen a Földön.

– Nem – villantotta ki a fogait Stella, az állával az öcsém felé bökött. – Fogd meg a harmadik dobozt. Megyünk bulit rendezni Winstonnak és hivatalos keretek közt átadjuk neki az „Év szívtelen dögje” díjat, természetesen két pofonnal – húzta ki magát, elégedetten elmosolyodott, míg szemei villámokat szórtak.

Uram Isten. Mire vállalkoztam én.

*

Két alapvető ténnyel eddig is tisztában voltam. Az első az, hogy gyáva nyúl vagyok, főleg éles helyzetekben. A második tény pedig az volna, hogy néha túl elhamarkodottan döntök dolgokról, így amikor szembe kerülök annak következményeikkel, legszívesebben a falnak szaladnék és közben ütögetném magamat, hogy Roxie, te vadbarom.

Most viszont a kettő együttes erővel tört rám, amint megálltunk Winston kunyhójának nevezett kis villa előtt, aminek nem mellesleg két úszómedencéje is van, tehát tényleg egy lepukkant kis rozoga házban él a srác. Még fel is rémlett előttem az emlékkép, amiben éppen megkapom a második receptes könyvet (kis humorherold) és próbálom vele fejbe csapni, aminek következtében magamat találtam el és nemes egyszerűséggel belefordultam a vízbe. Ebbe az a poén, hogy nem tudok úszni, így gyakorlatilag két és fél percig fuldokoltam a medence alján, mire Winston rászánta magát, abbahagyta a röhögést és észbe kapott, miszerint ha nem cselekszik gyorsan, akkor már csak a síromat láthatja. De azt örök életéig.

Stella kihúzta magát, felvette a pökhendi arckifejezését és határozott léptekkel megindult a feljárón, ahogy utána mi is az öcsémmel, mint Greenfieldek. A bejárati ajtóhoz érve előhalásztam a kulcsot, ügyeskedve bedugtam a zárba és elfordítottam, a lakás rejtelmei pedig feltárult előttünk. Ami a legjobb, hogy vele együtt a vörös arcú Winston is szembe találta magát velünk, aki nem mellesleg csak egy szál alsónadrágban volt.

– Mi a…? – döbbent le teljesen, amint meglátott minket, tisztán látszott az arcán, hogy nem éppen a legjobb pillanatban törtünk rá. Ki tudja. Az is lehet, hogy éppen Samanthát csalja és éppen három kis buja lány vár rá a jakuzziban. Dögölne meg.

– Meglepetés! – vigyorodtam el kényszeredetten, beléptem a lakásba, elérve, hogy ezzel még saját magamat is megdöbbentsem. Sebaj. – Úgy gondoltam, hogyha már elláttál mindenféle vackokkal, amiknek a felét úgy se használtam világéletemben, akkor visszaadom. Ki tudja, lehet, hogy még valaki örömét leli benne, ha már kedvelik mások levetett cuccait. Jut eszembe, Samanthának mondd meg, hogy szívesen kölcsönadom neki az esküvői ruhámat, ha már annyira szereti azokat, amelyek hozzám kapcsolódnak. – Beszéd közben a kezébe nyomtam a dobozt, amiben azok a kis mütyürkék voltak benne. – De tudod mit? Inkább mégse. Mert nem leszek kapcsolható – fintorodtam el, s engedtem a csábításnak: rátapostam a lábára teljes erőből. – Ezt azért, mert faképnél hagytál az oltárnál – a másik lábát is megtámadtam. –, ezt pedig azért, mert röhögtél rajtam úgy, mint a többiek. Srácok, tegyétek le a cuccokat a földre. De várj, tudjátok mit? Öntsétek bele a medencébe.

– Roxie… – nézett rám hatalmas szemekkel Winston.

– Ugye hogy rossz, amikor visszanyal a fagyi? – Futólag rámosolyogtam Stelláékra, azonban az exem arcát hűvös arccal figyeltem. – De nehogy azt hidd, hogy egy percig is fájdalmat okoztál. Csupán elérted, hogy megkönnyebbüljek, mert valljuk be, nem én okoztam a nehéz életet, hanem te és az arrogáns viselkedésed, mert ne tagadd, tudom, hogy mindvégig csak szórakozás céljából tartottál magad mellett. Csak azt sajnálom, hogy erre most jöttem rá – sóhajtottam, hátráltam egészen az ajtóig, megvártam az öcséméket és együtt elhagytuk a Winston rezidenciát. Anélkül, hogy mentegetőzött volna, vagy bármi. Tehát igaz volt, amit mondtam. Minden egyes szavam, amit hozzávágtam… s a tudat tud a legjobban fájni, hogy mindvégig ott volt az orrod előtt az igazság, pontosabban ez, de te olyan vak voltál, hogy nem vetted észre és amikor itt az ideje, egy komplett bolondot csinálnak belőled. Mert néha nem az okozza a lelki sérülést, ha valaki hülyére vesz. Nem. Inkább az dönt porba, amikor rájössz, hogy olyasvalaki tette ezt veled, akiben megbíztál és szeretted őt. Semmi más.

*

Az úgymond „bosszúállás” után, amit nevezhetnénk végleges szakításnak is ezzel az erővel, otthon mindenki elvonult a saját kis hálókörletébe és a Greenfield házban reggelig egy pisszenés sem volt. Jobban mondva, ha egészen pontos akarok lenni, akkor reggel kilencig teljes béke honolt a házban, aztán következett a felfordulás. Anya nekiállt reggelit csinálni, azaz palacsintát sütött és kivételesen most nekem is szánt egy-kettőt, addig Stella a laptopját bütykölte és buszt nézett Londonig, ami remélhetőleg itt is megáll, én pedig csak néztem a menetrendet, mert mást nagyon nem tudtam mit csinálni. Teljesen hasznavehetetlen voltam, ami azt illeti, mondjuk, ezek után nem sok életerő szorult belém, ahhoz képest, hogy előző reggel még madarat lehetett velem fogatni. Azóta szakítottam a vőlegényemmel, aki a hátam mögött szerintem elszédítette a női populációnak egy negyedét, bőgtem egy sort és szinte érzem, hogy változik körülöttem a légtér, ezzel együtt én is.

Reggeli, valamint egy örömkiáltás után nekiálltunk készülődni, mivel durván egy óránk volt a busz megérkezéséig, addig viszont még le kellett cipelnünk több bőröndöt, búcsút venni anyától és az öcsémtől, plusz rászánni magamat, hogy most tényleg egy új élet következik, ahol nincsenek remélhetőleg Winstonok, Samanthák, meg az ezekhez hasonló gerinc nélküli egyedek. London komolyan félhet, mert ha oda én beteszem a lábamat…

Megráztam a fejemet, egy határozott mozdulattal a fejemre húztam a csöves sapit, amit nem mellesleg legutoljára tizenhat évesen hordtam, majd elégedetten végigmértem a tükörképemet, aki próbált magabiztos nőnek látszani, viszont nemigen ment neki. De legalább megpróbált változni, hiszen nem lehetek az az örökké kesergő, bénázó lány, aki egy kisvárosban nőtt fel. Többé nem. Meg kell mutatnom nekik, mit vesztettek.

Kihúztam magamat, felvettem a szokásos ’hagyjál békén’ arckifejezésemet, amelyet leginkább a csodálatos barátnőm, Stella fején csodálhatunk, határozottan megragadtam a kézitáskám és a szó szoros értelmében hurrikánt hagyva magam után száguldottam le az emeletre, ahol a vörös hajú barátnőm, valamint a családom már várt. Anya meghatódva, mert megélte azt a pillanatot, hogy a saját lábamra állok, az öcsém meg morcosan, mivel itt hagyom őt a házisárkánnyal, ráadásul Winston szívatása is egyedül majd rá hárul… de azt hiszem, az utóbbiban majd fognak neki segíteni a haverjai.

– Vigyázz magadra, kincsem! S ne feledd, a hosszú élet titka…

– a gyakori lábmosás – fejeztem be reflexből anya mondatát, mosolyogva megöleltem, ahogy az öcsémet is, belebújtam a tornacipőmbe, s magam után húzva elhagytam a házat, ahol felnőttem. Mondhatnánk úgy is, hogy a kismadár kirepült a fészekből, hogy felfedezze a nagyvilágot.

Nagyvilág, Föld, emberek… jövök! Mert hiába pörögtek fel az elmúlt napok eseményei, hiába törtem össze és hiába értek továbbra is azok a sokkhatások, nem voltam hajlandó alábbadni, mivel Stellának most az egyszer ténylegesen igaza volt: a saját lábamra kell állnom, akár tetszik, akár nem. S ebben London segíteni fog.

2. Irány London!

Átkötő jellegű rész. Innentől kezdve indul a buli! :D

Köszönöm szépen a véleményeket és a feliratkozókat! Remélem, nem bánjátok meg, hogy elkezdtétek olvasni ezt a kis iratot, s szórakozásotokat lelitek majd ebben a kis történetben! :) Sajnálom, hogy eddig nem nagyon írtam a részek elé, azonban mostanában erőt vett rajtam a mogorva énem és szokatlanul szűkszavú lettem. Próbálok ebből a fázisból most kitörni, éppen ezért lett olyan rövidke ez a rész is. De mint mondtam, ez után jön még a java a dolgoknak.:D

Jó olvasást, darlings.xx

Tudjátok, nagyon vacak érzés, hogy valakiben éveken át megbízol, sőt, még ő is úgy viselkedik, mint egy kisangyal és még soha a büdös életben nem adott rá okot, hogy féltékeny legyek, erre közönség előtt olyan szinten beéget és megaláz, hogy tulajdonképpen nincsenek is rá kifejezések. Persze, elkönyvelhetném most azt a galád árulót egy utolsó mocsoknak, sőt, akár szét is rombolhatnám a lakását, mert van hozzá kulcsom, mégis érzem, hogy egy cseppet sem segítene. Lehet, kitombolnám magamat, azonban nem ér meg egy rendőrségi kihallgatást, ráadásul ez alól nagyon nincs is mentség, ugyanis… rendben, ne is gondoljunk rá. Nem szabad! Ha csak tovább rágódom az ott történteken, rosszabb lesz. Sokkal, s nem akarok sírni egy olyan szemétláda miatt, mint Samantha vagy Winston, mert nem érdemlik meg egy könnycseppemet sem. Viszont annyira nehéz! Szíved szerint bebújnál a paplan alá és egész álló nap zokognál, amiért ezt tették veled, s nem mernéd kidugni az orrodat otthonról szégyenedben.

Tehetetlenül lehuppantam az egyik padra, a parkban. Páran hatalmas szemekkel mértek végig, hiszen a rohanásom közepette a ruhám szegélye koszos lett, a sminkem pedig pandamacis hatást keltett félórányi eszetlen bőgés után. Igaz, minden festék az arcomon vízálló volt, legalábbis elméletben, azonban nekem sikerült elérnem, hogy minden összefolyjon, így kétségbe is vontam a nő szavait, amit ecsetelés közben osztott meg velem. Hacsak… megint a szerencsétlenségem játszott közre, viszont jelentem, hogy ez egyáltalán nem vicces. Nagyon nem… a Sors valamiért nagyon nem kedvel. Először a gépem, aztán az égő tükörtojás, végül Winston… akad még valami mára?

Váratlanul valami a vállamra pottyant. Megmerevedtem ültömben, hirtelen azt hittem, hogy valaki megérintett hátulról és már éppen felkészültem arra, hogy orrba vágjam az ellenfelemet, mikor oldalra fordítottam a fejemet és észrevettem, hogy senki nincs mögöttem, csak éppen a felettem elterülő fán üldögélő madár óhajtott engem letojni. Bosszúsan fújtatni kezdtem, felmeredtem az ágakra és indulatosan felmutattam a középső ujjamat. Komolyan elegem lett a mai napból.

Elnéztem a másik oldalra, a fejemben egyre csak ugyanaz a jelenet játszódott le, amiben Winston nemet mond mindenki füle hallatára és átöleli a koszorúslányomat boldogan. Mindig, ugyanebben a pillanatban, a szívem még egy picit megrepedt, lassan hasadék fog keletkezni rajta, majd kettéesik és nem hinném, hogy el tudom majd viselni ezt a fájdalmat. Igazán megszerettem ezt a srácot, még akkor is, mikor egyáltalán nem nevetett egy olyan poénon, amin még egy humortalan személy is megállás nélkül, sírva röhög, elmúlt éveimnek minden percét neki szenteltem. Imádtam őt, hiszen végtelenül romantikus és szenvedélyes volt a maga nemében, szerettem a személyiségét, mert nem volt mindennapi. Különlegesnek számított, ő pedig anélkül nézett rám mindig, hogy elröhögte volna magát és soha nem emlegette fel nekem a bénaságaimat. Hittem, hogy ő viszont szeretett engem és nem érdekli a listányi bénázásom a mindennapokban, mert mindig elnézte nekem, amikor mondjuk eltörtem egy-egy vázát, amelyek éppen a kedvencei voltak. Most pedig kiderül, hogy minden, amit mondott, mutatott és éreztetett velem, hazugság volt. Átvert egy pókerarc segítségével, ennek ellenére úgy éreztem, mintha otthagytam volna egy darabot a lelkemből.

– Roxie – szólított meg egy lágy, dallamos női hang. Felemeltem a fejemet és döbbenten tapasztaltam, hogy nem vettem észre Stella megtorpanását előttem. – Beszélhetünk vagy még telebőgsz pár zsebkendőt? – kérdezte együtt érző mosollyal az arcán, leült mellém a padra.

– Nem, nincsen zsebkendőm – töröltem meg a szememet, mivel ismét könnyezni kezdtem tudtom nélkül. Ment egy kis adag szemfesték a kézfejemre, viszont az volt a legkisebb gondom jelen pillanatban. Más vágyam se volt, csak elfelejteni ezt a napot, hazamenni, lezuhanyozni és bebújni az ágyba, s addig elő nem jönni, míg ki nem jelentik, itt a világvége.

Stella megforgatta a szemeit, átnyújtott nekem egy PZS-t, amit egy hálás mosollyal elfogadtam és kifújtam az orromat. Lényegesen könnyebb volt venni utána a levegőt, de bedugult az orrom, így kénytelen leszek befújni valami orrsprayt, ha nem akarok napokig orrhangon beszélni. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha beszívnék héliumból.

– Amúgy beszélgethetünk. Azt hiszem, túl vagyok a kezdetleges sokkon. Majd este úgyis bepakolom a szakítós dalokat a zenelejátszóba, s elmerengek az életem értelmén, végül belefullasztom magamat egy kanál vízbe, mert rájövök, hogy az eddigi visongásaim teljesen feleslegesek voltak – biccentettem. Stella kikerekedett szemekkel bámult rám. – Úgy bizony, életem első szerelme, aki ráadásul el is jegyzett a világ egyik legszebb helyén, simán faképnél hagyott az oltárnál, mindenféle bocsánat nélkül. Innentől kezdve tárgytalannak gondolom a dolgot, hiszen megéltem életem egyik legnagyobb csalódását, s ha azt mondod, lesznek még ennél nagyobbak is, előbb találkozok Husztó kapitánnyal, mintsem bőgjek még kétszer ennyit – folytattam tovább a mondókámat, határozottan láttam magam előtt, ahogy szépen beledugom a fejemet egy kád hideg vízbe és nem is jövök fel levegőért.

– Te akkora egy idióta vagy – jelentette ki szemrebbenés nélkül Stella. Megragadott a két vállamnál fogva és erősen megrázott. – Öngyilkos ne legyél egy ilyen szarházi miatt, hallod? – üvöltötte az arcomba. – Maximum röhögne az a két bolond a sírod felett, miszerint ezt is elintézték, de tudod, mi lenne a legrosszabb nekik? Ha szélesen vigyorognál rájuk, mintha mi sem történt volna és éled tovább az életedet! Tudom, pocsék érzés, mikor egy srácra csak úgy elfecsérelted az életednek nem tudom hány tizedét, viszont hahó, nem ez a végső állomás! – rázott meg újra, elvette a kezét és kerek szemekkel bámult rá. – Ez mi? – mutatta felém a tenyerét, engem pedig akaratlanul is elkapott a röhögő görcs.

– Az imént tojt le egy madár a fáról – böktem a gyanúsított hely felé. Stella visítva pattant fel, s törölte meg a kezét a gyorsan előhalászott kendőbe, végül egy nyugodt arccal ült vissza mellém, mintha mi sem történt volna. – Amúgy pedig… igazad van. Bolond ötlet volt a részemről ez az egész gondolat, csak… neki is kellett egy kis idő, míg elfogadott, de rajta kívül ki más tenné meg ezt? A halálnak se kellene egy olyan szerencsétlen csaj, mint én.

– Roxie, most úgy beszélsz, mintha Winston lenne a világ közepe és egyben a Föld egyetlen hímnemű lénye. Tudod, hány millió cuki és rendes pasi rohangál ma az utcákon? A szemed kiesne, ha meglátnád, mennyire bugyi szaggatóak, basszuskulcs – nézett rám bátorítóan Stella. – Azt az örökös balfékséget meg ki lehet küszöbölni, csak akarni kell. Viszont ha valaki nem fogad el úgy, ahogy vagy és változtatni akar rajtad, akkor nem is érdemes azzal a valakivel kikezdeni. Ezer százalék, hogy akad valaki ezen a Földön, itt, aki úgy fog szeretni, ahogy vagy – kacsintott rám.

– S ha az a srác mondjuk Afrikában él, egy törzsben, ahol az emberek meztelenül járkálnak? – vontam fel a szemöldökömet. Stella idegesen a homlokára csapott. – Jó, tudom, lehetetlenül pesszimista vagyok, de akkor is. Annyira hihetetlennek tűnik, hogy valaki így elfogadna. Elvégre, én vagyok a két lábon járó tömegkatasztrófa!

– Akkor ott él és kész. Megtanulod a beilleszkedés folyamatát és kétlem, hogy a hasukat fogva röhögnének azon, ha mondjuk orrba csapod magadat – mondta komoly hangon. – Ráadásul lenne egy aranyos afrikai pasid, aki nem olyan seggfej, mint a civilizált hímegyedek többsége. Na – bólintott magának. – Amúgy meg, ne haragudj, hogy ezt mondom, de kétlem, hogy valaha is szeretted Winstont. Minimum a szerelem gondolatába zúghattál bele plusz teljesen elaléltál attól, hogy végre valaki rád nézett – tette hozzá, döbbent fejjel meredtem a barátnőmre, aki lazán vállat vont. – Ne haragudj, de olyan fejet vágtál, mikor beléptél abba templomba, mint aki nem férjhez akar menni, hanem a vécé felé igyekszik, mert nagy dolga van – fintorgott, leesett az állam. Ezt nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség. Nonszensz. Ostobaság. Bolondság. – Lehet, azt hiszed most, hogy megőrültem, de várd ki a végét. Ugyanis velem jössz Londonba és megtanítalak élni – vigyorgott rám, megragadta a csuklómat és felhúzott a padról. – S nem is fogsz ellenkezni. Most pedig hazamegyünk, levesszük ezt a megviselt ruhát, átöltözöl, összepakolsz, addig én beszélek az anyukáddal és este már bulizni is fogunk egy hatalmasat, csakhogy kiverjük a fejedből az összes idióta gondolatot, mert valahogy azt érzem, nem sokat segített most ez a lelkizés. Vagy tévedek? – sandított rám. Bambán bámultam vissza rá, mivel a rendszerem pont akkor indult újra, mivel hirtelen lettem megterhelve azzal a sok információval, amit Stella csak ukmukfukk rám borított.

Hogy én? Londonban? Megtanulni élni? Bulizni? Stella biztosan jól átgondolta ezt a dolgot? Mert attól tartok, London retteghet, mivel megy Roxana Greenfield és felrobbant mindent, amihez hozzáér. Jó szórakozást mindenkinek. 

1. A nagy nap

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Azt mondják, utólag már csak röhögünk az esküvőn, hogy mennyire bénák voltunk. Én viszont attól tartok, hogyha visszagondolok erre, akkor ki fog törni belőlem a bőgés, mert nem olyanra sikeredett, mint a nagyfilmekben.”

Magamban elmélyülve nézegettem az ölemben lévő laptopot, a frissen felragasztott műkörmeimmel köröztem a klaviatúra fölött, majd mikor hallottam anyám eszeveszett üvöltését, miszerint toljam le a hátsómat, mert az esküvőkésésre nincs mentség (köztudott, hogy utolsó pillanatos érkező vagyok), kénytelen voltam feladni, hogy ma összehozok egy normális bejegyzést. Nem mintha a vőlegényemből (nemsokára férjem, Jesszus) és családomból kitört volna az öröm, mert gyakorlatilag közönség elé viszem a mindennapjaimat. Nem is tudom, hány órát papolt arról az apám, hogy a pedofilok lecsaphatnák rám és a többi, csak éppen ezzel pont az a gond, hogy elmúltam tizennyolc éves és tudok magamra vigyázni. Csak néha a szülők képtelenek rádöbbenni ennek az igazságára és azért is kardoskodnak a saját mondanivalójuk mellett, mert a kor nem számít egy elvetemültnek.

– Roxana! – robbant be a szobámba anya tragikus hirtelenséggel, aminek következtében sikoltva dobtam el magamtól mindent, ami a kezemben volt, ezáltal a gépem a legközelebbi falnak csapódott és egyszerűen kettéesett. Lemeredve néztem a darabjaira hulló most már roncsot. – Ó, az Isten szerelmére, már megint azt az Internetet bújod, még az esküvőd napján is! – korholt meg, rosszalló nézéssel odaállt elém és a karomnál fogva felhúzott, én azonban csak szipogva néztem a laptopom maradványaira.  Anyám idegességében a homlokára csapott. – Miben fogadjunk, hogy én jobban izgulok, mint te?

– Izgulok, de… – biggyesztettem le a számat. – a gépem! Minden rajta volt. Fotók, dokumentumok, nagy nehezen összekapart ruhavázlatok… – néztem rá az anyukámra, aki egyszerűen gyilkosan meredt rám. Ja, hogy ja! Nekem most az esküvőmről kéne hadoválni, ahelyett, hogy az odaveszett adatokat siratom? Vágom már!

– Valahogy nem csalódtam benned, Roxie – jelentette ki fura arckifejezéssel anya. – Már csak egy szemüveg kéne rád és vérbeli informatikus lehetnél. Még a kocka fejed is megvan hozzá – tette hozzá, én megütközve pillantottam rá. Az anyukák általában nem azt szokták mondani a lányuknak az esküvő napján, hogy gyönyörűek? Úgy őszintén, mondjuk, ahelyett, hogy kijelentené, hogy kocka fejem van, miközben nem is.

– Nincs is kockafejem! – kértem ki magamnak felháborodottan, a szemüveges megjegyzést figyelmen kívül hagyva. Régebben volt nekem, mivel szem-izomgyengeségben szenvedtem, azonban hamar átváltottam a kontaktlencsére egy idő után, mert állandóan pápaszemes-pattanásos Roxie-nak csúfoltak. Azért, mit ne mondjak, ők se voltak szebbek, miután leették magukat állandóan az ebéddel és visítva szaladtak végig az iskola folyosóján.

Anya elégedetlenül megcsóválta a fejét, mint aki nem hinné el, hogy ezt mondtam. Nem azért a húszasért, de szerintem igenis jogos az ellenkezésem… senki nem mondta még eddig azt, hogy kockafejem van, csak akkor, mikor egy dobozt húztam a fejemre, mert Minecraft bábu akartam lenni. Nos, igen… lehettem vagy tizenhét éves… agyilag viszont nyolc.

– Az én fejformámat biztosan nem örökölted – kötötte az ebet a karóhoz. – Apádnak meg kocka alakú volt a feje, így kétségtelen, hogy az van neked is. Most pedig, öltözz, fél óra múlva jön a kozmetikus és nem akarom, hogy Micimackós pizsamában lásson meg, majd röhögjön egy jót – mondta tovább könyörtelenül, majd olyan hirtelen hagyta el a szobámat, amilyenként be is toppant ide.

Hitetlenül néztem utána, végül feladtam ezt a reménytelen küzdelmet. A lényeg, hogy legyen egy egészséges önbecsülésed, onnantól kezdve pedig édes mindegy, mit mondanak a többiek. Felőlük aztán szambázhatok is hányingerig, akkor sem fog róluk megváltozni a véleményük… mondjuk, tény és való, hogy mostanában elég sokat ücsörögtem a gép előtt, mivel a blog teljesen lekötötte a figyelmemet és azon kaptam magamat, hogy egész nap csak növesztettem a hátsómat minimális mozgással. Az a mozgás pedig a leszaladok enni és pisilni volt, semmi más. Még annyit se mondtam az öcsémnek, hogy szia, aki nem mellesleg egész nap a szobájában tivornyázott és hisztizett, amiért férjhez megyek. Nos, igen… most már csak anyát tudja szadizni, s szerinte az „nem annyira izgalmas”. Mit ne mondjak, tényleg egy kaland lehetett neki, mikor hajnali négykor sikítva kergettem meg a ház körül két körön át, mert nem hagyott aludni. Habár, akkor anyát is felébresztettük, így most mi menekültünk, ő kergetett minket (megfordult a kocka), s mire kitomboltunk magunkat, felkelt a nap és mindenki mehetett a dolgára, egy csepp alvás nélkül.

Megráztam a fejemet, felkapartam a gépem maradványait, kerítettem egy dobozt (történetesen a Minecraftosat) és beleraktam a széjjeltört laptopomat. Fogtam egy filcet, ráfirkantottam az oldalára, hogy „Nyugodj békében!”, lezártam a doboz tetejét, s az íróasztalomra raktam.

Levettem a Micimackós hálóingemet – ebben aludtam, mondván, hogy az utolsó lányként töltött éjszakámat ahhoz méltóan töltsem el –, gyorsan belebújtam a kiválasztott fehérneműbe, aztán magamra varázsoltam egy lenge pólót és egy rövidnadrágot, végül leviharzottam a földszintre, s meg sem álltam a konyháig. Anya természetesen most se csinált reggelit nekem, ahogyan egészen tizennyolc éves koromtól fogva, mert úgy gondolta, hogyha már annyira nagykorúnak hangoztatom magamat, akkor csináljam meg magamnak a tükörtojást. Csak éppen nem tudta abban a pillanatban, mit vállal magára: énekelve főzök mindig. Soha nincs kivétel. Állandóan visítva dalolászok, éppen azt a dalt, ami az eszembe jut, és hogy még rá is fejeljek a dologra, egyáltalán nincsen hangon. Valahol egy medve dörmögése és egy manó sipítása közé tehető az énekhangom, ebből lehet köveztetni, hogy milyen valójában is a beszédhangom… Most pedig egy perces némacsendet kérek, hogy meggyászoljuk eme nemes tragédiát.

Nos, lényeg a lényeg, betoppantam a konyhába, anya pedig ugyanebben a pillanatban ki is rohant onnan, nehogy meghalljon akárcsak egy taktust is. Kár, pedig szívesen énekelek… mindenfélét, a Korn hörgésétől kezdve a Having my baby-t. Oké, az utóbbit ritkábban, mert azt csak akkor, mikor be vagyok rúgva vagy a kelleténél több trauma ért egy napon.

A hűtőhöz mentem, lábujjhegyre álltam és bekapcsoltam a rádiót, majd tettem hátra egy lépést, kinyitottam a hűtőajtót és kivarázsoltam belőle egy doboz tojást. Határozottan tükörtojást kívántam, éppen ezért táncolva vettem elő az egyik szekrényből egy serpenyőt a rádióban éppen felcsendülő Walking on sunshine-ra, az edényt ráraktam a gázra, meggyújtottam egy gyufával, vártam, hogy felforrósodjon az alja. Addig pörögve fogtam egy tálkát – megjegyzem, a hadművelet közben beakadt az egyik lábam a másikba és majdnem orra estem – és feltörtem két tojást riszálva magamat, a szívemet kiénekelve. Egy oldallépést követve felkaptam a tálkát, tettem hátra egy lépést, pingvintopogás közepette tettem egy félkört, a felsőtestemet rázva tettem rá a tojást a serpenyőre. Amaz felsercegett, megugrottam, elcsúsztam az egyik fiókhoz, ahol a fakanalat tartottuk, kivettem belőle egyet, a kanalat a vállamra helyezve csúsztam vissza a gáztűzhelyhez és továbbra is rázva magamat figyeltem arra, hogy ne égjen oda. Habár, eddig egy tükörtojást sikerült megcsinálnom (tegnap), tehát nem is reménykedtem abban, hogy ezt tökéletesre fogom megcsinálni. Már a táncikálás miatt se.

– I am walking on sunshine, woah, I am walking on sunshine, woah – daloltam, megfogtam a serpenyő a fülét és miközben ide-oda mozgattam az edényt, én is ide-oda ráztam magamat az ütemre, tartva a fakanalat a kezemben. Megengedtem magamnak egy pördülést, természetesen együtt a sülő tükörtojással, aminek következtében majdnem magamra borítottam az egészet, de éppen hogy megúsztam az egészet égési sérülésekkel. Hangos röhögésben törtem ki, tettem hátra ismét egy lépést streetdance-es stílusban, megráztam a csípőmet, ész nélkül csináltam pár kánkános mozdulatot, a fakanalat felhajítottam, ügyesen elkaptam és nekifutásból végigcsúsztam a sikamlós padlón, megállva az ajtónál és csak ekkor vettem észre, hogy közönségem akadt. – Hupsz – nyögtem kifulladva, rámeredve a vörös hajú lányra, aki lemeredve nézett végig rajtam.

– Azt eddig is tudtam, hogy őrült vagy, de hogy ennyire – mondta sokkoltan, s a kinézetéből nem jöttem rá, akkor a hangjából már igen, hogy kicsoda ő. Visítva ugrottam a nyakába, kis híján mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat.

– Stella! Hát eljöttél! – szorongattam halálra a váratlanul felröhögő lányt, aki gyengébben, azonban viszonozta az ölelésemet. – Azt hittem, az utolsó leveledből ítélve, hogy nem fogsz ideérni járattörlés miatt. Mi történt, hogy itt teremtél, mint derült égből égett fasírt? – néztem rá csodálkozva, miután elengedtem.

– Mindjárt elmesélem, csak előtte szeretnék még szólni, hogy valami lángol a serpenyőben – bökött a hátam mögé.

– Basszus! – sikkantottam. – Hozd a poroltót, a vécében van! A vécé meg még mindig ugyanott, még mielőtt megkérdeznéd – tettem hozzá az utolsó mondatomat, még mielőtt rákérdezett volna, odapattantam a serpenyő mellé, fogtam egy kéztörlőrongyot és csapkodni kezdtem a lángoló tükörtojást. Egyáltalán… egy tojás hogy képes lángra kapni?

A csapkodásomnak az lett a vége, hogy a rongy is kigyulladt, amit visítva dobtam a mosogatóba, s ráeresztettem azonnal a hidegvizet. Eközben Stella éppen hogy lefékezett a tűzre kapott tojás előtt, a megfelelő intézkedések után pedig már el is oltotta a hirtelen keletkezett tüzet. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, miután megszűnt a baj, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Én tényleg háziasszonynak születtem: már egy tojást se tudok megsütni anélkül, hogy kigyulladna.

– Anyukád helyében én nem hagynám, hogy a konyhában ténykedj. Rosszabb esetben felrobbantod az egészet, miközben megpróbálsz összekotyvasztani egy paradicsomlevest – kuncogott fel.

– HŐ! – háborodtam fel, a mai napon másodjára. – Annyira közveszélyes talán nem vagyok. – Látván Stella felvont szemöldökét, kénytelen voltam kijavítani magamat. – Na, jó, talán egy kicsit. – Stella szemöldöke még magasabbra szökött. – Oké, közveszélyes vagyok – jelentettem ki sóhajtva, a barátnőm elégedetten biccentett, ehhez aláfestésként megkordult a gyomrom. Elhúztam a számat. – Akkor maradunk a vajas kenyérnél ma is – sóhajtottam.

– Tudod mit? – előzött meg, még mielőtt a kenyértartóhoz léptem volna. – Megcsinálom én! Kétlem, hogy Winston feleségül venne egy négy ujjú lányt, annak ellenére is, hogy szép – tolt el a szék irányába, majd mikor megérkeztünk, lenyomott az ülőalkalmatosságra. – Így, ni. Míg én ténykedek, addig te mesélsz a Rómeódról, hogy milyen is valójában, kihagyva a levélben említett jelzőket, hogy mennyire okos, helyes, csinos, blablabla. Hányok – eresztett meg egy komoly pillantást felém. 

Nagyot sóhajtottam, elvigyorodtam, beletúrtam a hajamba, miközben elkezdtem mesélni a Winstonnal való találkozásomról, egészen idáig, hogy mégis miket éltünk át együtt.

*

Hála a kozmetikusnak és a fodrásznak, sikerült baleset nélkül túlélnem a készülődést. Nem úgy jártam, mint anno az egyik évnyitó ünnepség előtt, hogy miközben vasaltam a hajamat, leégettem a fél szemöldökömet. Nem viccelek, a fél iskola rajtam röhögött és röfögött, mikor meglátott. Még a bozontos szemöldökű nem is tudom ki is, akinek aztán tényleg kellett volna egy csipesz, hogy kiszedje magának. Most viszont a szemöldököm a helyén maradt, a hajam egy szoros kontyba volt felfogva és az állítólagos kockafejemet takarta a smink, vagyis ki lett egyensúlyozva az anyám szerinti előnytelenségeim. Egyedül a szememet nem kritizálta, mert azt tőle kaptam (ugyanolyan csillogó barnák), ezért pedig hálát adtam az égnek, hogy nem teljesen apám köszön vissza rólam.

Vennem kellett egy mély lélegzetet, mielőtt felhúzták volna a menyasszonyi ruhámnak a cipzárját. Most már én is határozottan éreztem azt az érzést, amit anya reggel: majd megvesztem az izgalomtól. Elvégre, nemsokára feleség leszek, nem is akárkié, hanem azé a fiúé, akit tiszta szívből szeretek és ő is el tudott fogadni engem a bénaságaimmal együtt, ami azért nagy szó. Életében egyszer röhögött csak, de az azért volt, mert a borsófőzelékbe véletlenül cukrot tettem, nem sót, ahogy azt a recept alapján leírták nekem. Azóta persze halomszámra veszi nekem a szakácskönyveket, csak úgy a poén kedvéből, azonban nem tudja ennek a hátulütőjét: lesz mivel lecsapnom, ha olyat mond, ami bánt engem. Igaz, az esetek többségében magamat találom el és nem azt, akit célba veszek, mégis élhetek a fenyegetéssel.

Stella előttem állt, teljes harci díszben és érdeklődve mérte fel magának a mellettem álló nyoszolyólányomat, aki egyben a másik legjobb barátnőm volt, Samantha. Ő egy földig érő, kék sifonruhában pompázott, míg Stella maradt a szokásos zöld, térdig érő ruhájánál, amely tökéletesen kiemelte hajának vörösségét. Elképzelhetetlen volt a két lány közötti különbség: míg Samantha komoly volt, szemei pedig értelmességet sugároztak, addig Stella maga volt a megtestesült bolondság, szemei pedig ragyogó zöldek voltak, ellentétben Sam mélybarna íriszeivel. Viselkedésük akár ég és föld, teljesen különbözőek voltak, mégis úgy imádtam őket, ahogy voltak, annak ellenére, hogy ők már első óta gyűlölték egymást, érthetetlen okokból. Stella állandóan figyelmeztetett, hogy vigyázzak Samanthával, mert egy álmok kis kígyó, míg az „kígyó” hangoztatta, hogy Stella rossz irányba fog elhúzni… képzelhetitek mekkora zavart okoztak a fejemben ezzel, aminek csak az angol himnusz eléneklésével tudtam véget vetni.

Anya megrántotta a fűzőt hátul, ami után majdnem kihánytam a belemet. Kénytelen voltam még beljebb húzni az amúgy nem nagy hasamat, levegőért kapdosva nyúltam a lányok felé, akik együtt érzően szorították meg a kezemet.

– Anyu – szólaltam meg. – Nem a múlt században vagyunk, itt nem kell darázsderékkal bevonulni egy esküvőre, legalábbis véleményem szerint – fordultam félig hátra.

– Nem érdekel – közölte kegyetlen hangon. – Az én lányom akkor is csinos lesz, ha bele is pusztul.

– Én is szeretlek, anya – forgattam meg a szemeimet, könyörgően néztem a két lányra, akik tökéletes harmóniában vontak egyszerre vállat. Ők is kaptak egy szemforgatást válaszul, majd ismét felnyögtem, azonban ezek után jöhetett a teljes ellazulás: anya megkötötte a fűző végét, így most már azon ügyködhettem, hogy kibírjam az esküvő végét ájulás nélkül. Mondjuk, arra várhattam is, mivel először a templomi, aztán a polgári esküvő lesz, a mosoly pedig végig ott fog pompázni az arcomon, miközben már azt várom, hogy megszabaduljak ettől a gönctől. Rendben, szépnek szép, azonban anya még a lelket is kiszorította belőlem.

A következő állomás a cipő volt. Szerencsére nem volt nagyon magas, egy laza hat centivel kiegyeztünk anyával, ráadásul ez a magas sarkú még meglehetősen is kényelmes volt, így biztos voltam benne, hogy nem fog benne fájni a lábam annyi menetelés és ácsorgás után. Nagyot sóhajtottam – már amennyire nagyot csak tudtam, mivel a ruha még mindig kalitkába zárta a rekeszizmaimat, a tüdőmet és társait.

Megigazították hátul a fátyolt, vetettek egy utolsó pillantást az arcomra, hogy minden rendben van-e a sminkemmel, majd kezdődhetett az igazi manőver: hogyan menjünk le a lépcsőn mindenféle felborulás nélkül. Mondjuk, hárman fognak tartani mindvégig, így képtelenség lezúgni tíz lépcsőfokot, mégis bíztam a szerencsémben, hogy most is el fog kerülni. Már csak azt remélem, hogy nem fog velem kitolni pont a ceremónia közepén és az Isten tudja, mi történik velem vagy esetleg a párommal.

Azonban most cserbenhagyott a szerencsétlenségem: sikerült lemennem. Majdnem örömujjongásban törtünk ki, viszont mégse nézhettünk ki hülyének, pont akkor, mikor Winstonnak a nővére odaadta nekem az esküvői csokromat egy széles mosoly kíséretében. Válaszul rávigyorogtam, megfogtam a virágköteget, s megálltam, hogy beleszippantsak. Nem akartam rögtönzött szénanáthát kapni a pollenektől, így tisztes távolságra eltartottam magamtól, persze eközben mosolyogtam és kimentünk a kint várakozó fekete kocsihoz, amibe némi ügyetlenkedés után sikerült beszállnunk.

*

Összeszoruló gyomorral álldogáltam a templom előcsarnokában, szó nélkül hagyva anyám mérgelődését. Na, igen. Miután kiszálltunk a kocsiból, egyikünk se vette észre a pocsolyát és a menyasszonyi vonulást helyből azzal kezdtem, hogy fenékre estem. Éppen ezért most a hófehér ruhámon egy hatalmas sárfolt található, amire rettentően büszke vagyok, hiszen erre még én se gondoltam ara-para címszó alatt. Tegnap eléggé bepánikoltam, éppen ezért egy Xanax-szal együtt feküdtem le, de szerintem látszik most rajtam a gyógyszer hatása: vigyorogva állok, a csokrot fogva, mintha mi sem történt volna, teljesen anyám agyára menve. Tényleg, annyira, de annyira büszke vagyok magamra!

Felsóhajtottam, majd az egyik emberke (nem tudom, hogy hívják) odalépett hozzám, hogy fél perc múlva manökennek érezhetem magamat, mert vonulok. Erősebben szorítottam meg a csokrot, éreztem, ahogy a nyugtató hatása kimegy a szervezetemből. A fenébe! Csak nehogy megálljak hirtelen a sorok közt és elkezdjek bőgni… nos, az az tényleg égés lenne. Még nagyobb, mint a büfögésnél.

Az emberke nem hazudott. Csakugyan fél perc múlva, ami nekem éveknek tűnt, felhangzott a Mendelsshonféle esküvői vonuló, kitárult előttünk az ajtó (anya időközben elosont, Samantha pedig beállt elém) és megkezdtük az ütemre való menetelésünket. Néhányan elcsodálkozva néztek rám, mintha legalábbis most derült volna ki, hogy valóban férjhez megyek, ámde a hátsó sorokból fokozatosan hangzott fel a nevetés… hm. Csak nem egy sárfolt van a menyasszonyi ruhámon?

Nem foglalkoztam velük. Minden figyelmemet Winstonnak szenteltem, aki halványan mosolyogva várt az oltárnál, ahol majd hivatalosan is letesszük az eskünket, miszerint jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartunk egymás mellett. Úgy legyen. Ámen.

Samantha félrelépett, mikor elérte az oltárt, röviddel azután már ott álltam Winston előtt, aki bátorítóan megszorította a kezemet és villantott egy féloldalas vigyort, amitől a vér az arcomba szökött. Rendben. Napi pirulás, pipa. Most már csak tényleg azért imádkozom, hogy ne ájuljak el a kettős hatástól: a ruha és Winston kinézete.

A pap elkezdte a szokásos beszédjét, amely számomra egy természetes alapzajnak bizonyult, mivel egy árva szót se fogtam fel belőle, csak akkor eszméltem fel, mikor mondta a teljes nevemet és megkérdezte tőlem, hogy akarom-e hites férjemül az előttem álló fiút. Habozás nélkül igennel válaszoltam.

– Winston Crusader – szólalt meg a pap orrhangon. – Akarod-e hites feleségül az itt jelenlévő Roxana Greenfield-et? Ígéred-e, hogy kitartasz mellette jóban, rosszban, egészégben és betegségben, míg a halál el nem választ? – fejezte be a beszédét és most az itt összecsődült nép rámeredt, köztük én is. Istenem, csak ne most igazodjon be a félelmem, kérem…

– Nem – válaszolta könnyedén, kicsikarva az emberekből, többek közt tőlem is egy döbbent arckifejezést. Pontosabban én tátott szájjal és fél szemmel tikkelve meredtem rá, meg mertem kockáztatni, hogy úgy néztem ki, mint egy majom.

– Ugye ez nem a sárfoltos ruhám miatt van? – nyögtem ki elképedve, Winston megrázta a fejét, elengedte a karomat, a hátam mögé lépett, magához rántotta Samanthát és megcsókolta. Felfordult a gyomrom, olyan szinten, hogy majdnem lehánytam őket, csak az önuralmam tartott vissza, de az is egy cérnaszálon függött.

– Én őt venném feleségül – karolta át Samantha derekát lazán Winston, ránézett a papra, akit szintén megdöbbentett a váratlan esemény, mert még a kis könyv is kiesett a kezéből. Hitetlenül néztem a párosra, akik önelégülten vigyorogtak…

… sírva rohantam ki a templomból.