5. Parti

Megérkeztem egy viszonylag hosszabb fejezettel, de erre már nyugodtan mondhatjuk azt, hogy elindította azt a bizonyos eseményszálat, amit terveztem.:D Helyszínnél vagyunk, csak pár szereplő hiányzik már a repertoárból, azonban ezt a hiányt is pótolni fogom az elkövetkezendő részekben :D

Köszönöm szépen a véleményeket, nagyon jól esnek, valamint a pipákért is rettentően hálás vagyok!:) A hét rendszeres olvasóról nem is beszélve... hű, megtiszteltek azzal, hogy méltónak találjátok a sztorit ahhoz, hogy figyelemmel kövessétek! :)

Jó olvasást!:)

A londoni tartózkodásom cselekményei nem egészen úgy alakultak, ahogy én azt megálmodtam még otthon. Először is, a terveimben nem szerepelt az, hogy a lakótársam homoszexuális lesz és már az első öt percben rá is fogok erre jönni. Az lett volna a minimum, hogy a lányokhoz vonzódik, és ki tudja, talán még be is szeretek, egy gyönyörű szerelmes történetet kihozva az amúgy tragikus kifejletű életemből. De mivel a drága Nicholas még hangot is adott a körömlakkok iránti vonzalmának, nem láttam semmi esélyét annak, hogy az első számú álmom be fog válni. Másodszor, mint említettem korábban, reménykedtem, hogy a barátnőmnél fogok lakni, csapunk egy hatalmas házibulit, ahol megismerkedek életem szerelmével, aminek a vége ugyanez lesz, mint az első opciónak. Az ember persze ilyenkor jogosan teheti fel azt a kérdést, hogy a lányok az efféle nyálban fullasztható történetekért vannak csak oda, azonban erre a válaszom egy hatalmas nem. Viszont akkor miért hajtogatom folyton a romantikus filmeket idéző jeleneteket? Nos… az ember mindig el szeretné felejteni azt a rosszat, amit megtapasztalt, s ki így, ki úgy találja meg a módját. Valaki leissza magát a sárga földig, valaki akaszt magának egy éjszakára való pasit, valaki órákig bőg és valaki megpróbál kétségbeesetten szerelmes lenni. Már ha sikeresen kizúgott az előző delikvensből, aki, csak hogy teljes legyen a jellemzés, egy szarházi.

Tehát, az új életem már nem azon a vágányon haladt, amit én előre kijelöltem, igaz, meglepő lett volna, ha tényleg úgy alakul, ahogy én pontosan azt elterveztem. Csak úgy a természetes szerencsétlenségemből kifakadóan mondom, hogy abszolút csodának számítana, ha kivételesen valami jó is történik velem. Mondjuk, kiderül, hogy Nicholas nem meleg, csupán így koptatja le addig a lányokat, míg meg nem találja az igazit. S az az igazi lehetnék én… befejeztem. Nem fantáziálok se Nicholasról, se arról, amit elképzeltem, mert még a végén kétszer akkorát csalódok az egészben, mint Winstonban… ami azért nagy szó!

Nagyot sóhajtottam, a mai napon nem tudom hányadjára. A csomagjaimat letettem a számomra kijelölt szobában, amely meglehetősen takaros és otthonos volt ahhoz képest, hogy egy ideje nem lakta senki. Arról nem is beszélve, hogy sokkolóan tágas volt egy panelházhoz képest… Persze, nem kis összegért kapom meg a franciaágyat, a két éjjeli szekrényt, a nagy gardróbot, a lilás függönyöket és szőnyegeket, a fürdőszobát, a konyhát és ezeket, hanem gyakorlatilag egy kisebb csillagászati összeget szándékoznak ezért kérni. Magyarán, ha azt akarom, hogy ne éljem fel a házas éveimre felhalmozott vagyonomat (nem kell nagy számra gondolni), akkor sürgősen el kell kezdenem dolgozni, szóval a munkahelyem előre retteghet a rájuk lezúduló Istencsapástól. Azaz tőlem, ha valakinek nem esett volna le.

Belegondolva, a munka nem is olyan tragikus. Egyszer, iskolai nyári szünetben vállaltam egy rövidebb lélegzetű diákmunkát, amit élveztem is, a főnökeim már kevésbé, akik a kávézó tulajdonosai voltak, mivel gyakorlatilag minden második vendéget leöntöttem forró kávéval a kényes helyükön. A hab a tortán már az volt, hogy kendővel itatgattam fel onnan és kaptam néhány gyilkos pillantást, valamint egy „ribanc” jelzőt is. Nyilván azt hitték, direkt bénázok, de nem. Nem ismertek túl jól, ahhoz képest, hogy valamelyikkel még egy utcában is laktunk és az anyámmal szoktak beszélgetni, főként arról, hogy én és az öcsém mekkora púp vagyunk a hátán. Az utóbbi időben, mondjuk, az esküvőmmel volt telekürtölve a környék, csak hogy még a vakond is tudjon róla, így kivételesen nem azt hallottam vissza, mekkora pancser voltam első osztályban, mikor pattanásos, fogszabályzós, zsíros hajú, tömpe dugó voltam, aki nem is hasonlított emberi alakú lányra. Még szerencse, hogy ezen a korszakon viszonylag hamar túlestem és jött a fényes hajú, éjszakai fogszabályzós, szép bőrű leányzó évek.

Tehetetlenül huppantam le az egyik bőröndömre. Az ágyat nem mertem felavatni, mert attól tartottam, hogy még a végén beszakad alattam és akkor körözhetek új után. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, éjszaka a földön fogok szunnyadni és éppen azt számolgatom, mennyi idő van még ébredésig. Ja, igen. Kell egy hét beszokási idő, mivel idegen helyen képtelen vagyok elaludni, s ez akkor szívás, mikor éppen nyaralni vagyunk és pont egy hét az a bizonyos időtartam, amennyit éppen eltöltünk ott.

A tekintetemet a barackszínű falakra szegeztem, amelyek meglehetősen kopottasak voltak és igencsak ráfért már egy frissítő festés. Nagyszerű. Még a végén kiderül, hogy az álomotthon nem is annyira az.

Lemondóan emeltem égnek a szemeimet, majd felálltam és elkezdtem kifelé pakolászni. Hamarosan kikerültek az elmaradhatatlan keretes fényképek a komódra, a ruhák be a szekrénybe, viszont azok a kacatok, amelyeknek semmi értelmét nem láttam, maradtak ott, ahol voltak, így a táskákkal együtt bekerültek a szekrény aljába. Mikor végeztem, elégedetten néztem körbe, habár az idegen érzetem továbbra is megmaradt. Jól nézett ki, ezt minden egoizmus nélkül jelentem ki, s ismerős cuccok köszöntek vissza rám, mégis hiányzott a családi otthon melege, valamint az öcsém ordibálása, miszerint egy zombi már megint lemészárolta, s attól tartok, ezt Nicholas nem fogja eljátszani hajnali kettőkor. Szerencsére és sajnos.

Megrezzent a telefonom, jelezve, hogy jött egy üzenetem. Megfeledkezve az ígéretemről dobtam le magamat az ágyra (láss csodát, nem szakadt be alattam) és kinyúltam a készülékért. Vigyorogva konstatáltam, hogy Stella az üzenet gazdája, tehát senki olyan nem keres, aki miatt felhúznám/elsírnám magamat. Mondjuk, az anyám, az öcsém, Winston, esetleg Samantha… Rendben, az utóbbi kettőről szó se essék inkább, viszont még mindig annyira felfoghatatlan, hogy képesek voltak mindvégig a szemembe hazudni. Egyszerűen képtelenség feldolgozni. Lehet, hogy egy idő múlva tényleg nevetni fogok ezeken a dolgokon, ámde görbüljek most meg, ha képes lennék röhögni.

Stella üzenete: Te, Nicholas, én. Parti. Este nyolckor megyek értetek taxival. Josh nem jön. Értesítsd Selyemfiút, nyilván oda meg vissza lesz az örömtől. Xxx

A mosoly, ami az arcomon szétterült, másodpercek leforgása alatt olvadt le. Stella túl sokat várt el tőlem. Az egy dolog, hogy elrángatott Londonba és beköltöztem egy számomra ismeretlen srác mellé, azonban egy parti?! Mintha nem tudná, hogy egyenesen a Sorscsapást hívta meg lazítani és szerintem tudja, milyen, ha én relaxációs állapotba kerülök. Mindenesetre, senkinek nem kívánom azt a látványt.

Roxie üzenete: Ezt nem gondolhatod komolyan. Az első napon le akarsz égetni?! – pötyögtem be a választ egy rosszalló fejcsóválás kíséretében, amit ő nem láthatott, így teljesen felesleges volt ez a mozdulat, mégis jólesett. Közben ordítottam egy Nicholasnak, hogy tolja be a hátsóját a szobámba, mert Stellának ismét akadt egy fantasztikus ötlete, ami meglepetésemre, a srác egy morgással fogadott. Hm. Akkor úgy látszik, nem csak nekem nincs ínyemre Stella hirtelenségből jött elképzelései.

A fiú belépett a szobámba, elismerősen széjjelnézett (egy bő óra alatt sikerült széthordanom a cuccaimat, mindenféle csetlés-botlás nélkül), majd lehuppant az ágyamra és érdeklődve lesett rá a telefonom képernyőjére. Hála az Android-os készüléknek, látta az utolsó két sms-t, s hitetlenül a homlokára csapott. Hangosan felkacagtam, Nicholas tényleg „oda és vissza volt az örömtől”.

Stella üzenete: Nem, drágám, ha nem tudnád, a parti a legjobb mód az ismerkedésre. A gázos viselkedésedről pedig gondoskodni fogok, hogy még előbújni se legyen kedve. Na és Selyemfiú hogy reagált a hírre?:D

– Írd meg neki, hogy lehet, hogy a fiúkat kedvelem igazából, azonban jobb, ha nem húzza ki a gyufát – nyögte be Nick az üzenet elolvasása után. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Tudod, az én kapcsolatom Stellával pont egy partin kezdődött. Megpróbált rám mászni – magyarázta. Felkuncogtam és megcsóváltam a fejemet. Ohó, szóval innen olyan régi barátok. – S nem, egyáltalán nem hagytam magamat, ha ennyire szeretnéd tudni – tette hozzá, meghallva a nevetgélésemet.

– Jó tudni – grimaszoltam, visszanéztem a telefonomra.

Roxie üzenete: Selyemfiú azt üzeni, hogy jobb, ha nem húzod ki nála a gyufát. Amúgy pedig, kedves vagy, mint mindig, de benne vagyok. Viszont, ha csalódok, nem fogom megakadályozni, hogy Nicholas rád ugorjon. Muhaha.

Az üzenetem elküldése után a készülék gyakorlatilag átment vibrátorba, annyi sms-sel kezdett el bombázni Stella, amelyeket természetesen nem néztem meg. Beleegyeztem a buliba. Ennyivel elégedjen meg. Ráadásul, egy kis kérlelés után még Nicholas is beleegyezett, így mindenki ment a maga útjára, hogy sikeresen elkészüljön este nyolcra, amikorra legalábbis Stella beígérte magát.

*

Bevallom, még soha nem szenvedtem ennyit a külsőmmel, az esküvőmet is beleértve. A kezdeti „lelkesedés” után komolyan bepörögtem és egyből elképzeltem magamat valami menő parti helyen, ahol nyüzsögnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy végre a felejtési akció elindulhat, igaz, túlságosan nem engedhetem el magamat, mert az éneklésemmel megsüketíteném még azt az embert is, aki talán megkedvelne, de alapvetően pozitívan tekintettem erre a bulira. Remélhetőleg, az is sül ki belőle, amire számítok.

Egy mély lélegzetet véve tekintettem bele a tükörbe, ami elé Nick állított be, miszerint feltétlenül látnom kell saját magamat. Nos, mondhatnám, hogy a látvány abszolút megdöbbentett és leírhatnám magamat meseszépnek, viszont egyik sem volt igaz. Úgy néztem ki, mint akármelyik átlagos lány, akivel össze lehet futni az utcán és az arca mindig is a tömegbe fog tartozni, nem pedig kivilágít azok közül. Habár, büszke voltam arra, hogy barna hajú és szemű voltam, mégis átkoztam most magamat, hogy miért nem áldott meg az Isten valami szép színnel, mondjuk kékkel, zölddel vagy ezeknek keverékeivel. Az ajkaim nem voltak se duzzadtak, se vastagak, olyan szép átlagos szám volt, amire ha ránéz az ember, először a plasztika jut az eszébe, nem a csókolási vágy. Utána meg ott volt az orrom, amire talán a legbüszkébb voltam, mert az normálisan állt. Nem volt se túl kicsi, se túl nagy, nem volt görbe, hanem szép egyenes és a fejemhez mérten arányos. Csak éppen kétlem, hogy egy srác pont az orrom miatt fog belém zúgni.

Testalkatilag se voltam magammal kibékülve. A melleimmel soha se voltam kibékülve, anyát már milliószor megkértem, hogy vigyen el orvoshoz és tegyünk be szilikont, ő viszont hallani se akart róla. Rendben, én se tudtam magamat rászánni így utólag, mivel azt hallottam, hogy fáj és a hegesedés se ér meg egy első helyezést, ami ott fog maradni, a szilikon időnkénti cseréjéről nem is beszélve. Így maradtam lapos. A hasam lapos volt, így azzal különösebb gondom nem volt, viszont, ha nem figyeltem oda, néha akaratlanul is felkúszott rám pár plusz kiló, amelyeket igen nehezen tudtam csak legyűrni. A csípőm se volt valami nagy szám, a fenekem szintén átlagos volt, nem rendelkeztem azzal a tipikus homokóra alakkal, amire a fiúk legtöbbsége vágyott. Nem volt rajtam mit markolni, maximum a hajamat tapizhatná, azt azonban nem vagyok hajlandó megengedni… szóval, itt állok én, Roxana Greenfield és rájöttem, Winston miért nem szeretett.

A külsőmért. Állítása szerint szép voltam, a mosolyom képes volt őt is valamennyire felvidítani, de számára fontos volt, hogyan néz ki a felesége. Samantha rendelkezett a kellő idomokkal, amikkel én nem. Hordhattam én push-up melltartót meg alakformálót, Samantha az Samantha, s már jócskán megértem az ex vőlegényemet, miért hagyott faképnél az oltárnál, viszont nem értem azt, miért nem volt képes ezt közölni mondjuk az esküvő előtt pár nappal. Akkor talán nem érezném magamat olyan megalázottnak, mint most.

Csípőre tettem a kezeimet, újból végigmértem a kinézetemet. Viszonylag rövidebb, fekete kisruhát vettem fel, így hosszú lábaim előbukkantak, amelyek még talán képesek megragadni a férfi figyelmet. A melleim nagyobbnak tűntek, mivel betuszkoltam még egy szivacsot a melltartómba, ha már a pántjait kénytelen voltam levenni, mivel maga a ruha is pánt nélküli volt. A nyakamba tettem egy nyakláncot, amin egy medál fityegett, a füleimben ott lógtak a szokásos csingilingik, igaz, azok elbújtak a hosszú, barna hajam mögött, amely ki volt eresztve. A sminkkel fukarkodtam, mikor az került sorra, a legtöbb hangsúlyt a szemeimre fektettem, az ajkaimon egy halvány rétegnyi szájfény csillogott. Hm. Ha vajon így meglátna a volt vőlegényem, talán sajnálná azt, hogy hagyott menni? Nem tudom…

Belebújtam a lapos sarkú cipőmbe, a magas sarkút nem mertem megkockáztatni, még a végén dobok egy hátast a klubban, aztán kaparhat össze Stella, hogy majd egy szatyorban furikázzon a kórházba, hogy összerakjanak engem alkatrészenként.

Nicholas mellém állt. Szőkésbarna fürtjei felfelé voltak zselézve, aranybarna szempárja kihívóan mért végig, mintha legalábbis egy ellenséges lány tette volna ezt, azzal a kivétellel, hogy Nick egy meleg, barátságos mosollyal ajándékozott meg ezek után, s feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy most bizony csábítok a javából. Felhúztam az orromat válaszul, ugyanekkor viszonoztam a mosolyát.

– Bevallom, először kicsit féltem, mikor Stella mondta, hogy lakótársam akadt – szólalt meg váratlanul Nick. A tükörképem rászegezte a szemeit. – Tudod, drágám, elég sokan ítélnek el azért, mert a fiúkhoz vonzódom. Az ember nem mondaná meg rólam első látásra, hogy becsúszott egy kis gikszer, azonban, mikor kiderül, csak eltaszítanak maguktól. Javarészt ezért nincsenek barátaim, s Stella azon kevesek egyike, aki nem rémült meg a kijelentésem után. De ugye ez az egy lakásos dolog kicsit húzósabb, mert együtt lakunk és ha megvetnél, nehéz lenne mindennap azt elviselni, kirakni meg nem mernélek, mert Stella hatfogásos vacsora keretében tálalja majd a heréimet – nevetett fel kényszeredetten. – De örülök, hogy egyáltalán nem hoztad szóba, mikor rádöbbentél. Tisztellek ezért – biccentett.

– Honnan tudtad, hogy rájöttem? – vontam össze a szemöldökeimet.

Nick felnevetett: – Látszott az arcodon a megvilágosulás. – Az orcám vörösbe váltott, legszívesebben fejjel szaladtam volna neki a falnak, amiért már megint egy nyitott könyv voltam mindenki számára. – Azonban másért is kivívtad a tiszteletemet, ami furcsa, mert alig pár órája ismerjük egymást és azt se tudom, mikor van a szülinapod – kuncogott. – Nem sokan képesek egy-kettőre maguk után hagyni a múltat, főleg úgy, hogy az a kölyök gyakorlatilag egy cserbenhagyásos gázolást hajtott végre – utalt a félresikerült majdnem esküvőmre.

Tévedsz – gondoltam. Nem tudja, még most is mennyit gondolok Winstonra és az új barátnőjére, valamint arra a jelentre a lakásában. Fáj, de nem mutatom ki, mert nem szeretném, ha az emberek körém gyűlnének is vigasztalni kezdenének. Az, ha ócsárolnák Winstont, egyáltalán nem segítene a bajomon és szeretném ezt az egészet egyedül feldolgozni. Nem tudja, hogy mennyire vágyom egy olyan srác szeretetére, aki közben nem másra vágyik, hanem igazán rám és szeretném megtudni, milyen valójában egy szenvedélyes kapcsolat. Milyen az, ha mindkét fél kölcsönösen szereti a másikat, mert az, amiben részem volt, az minden volt, csak nem párkapcsolat. Volt Winston, s kész. Én csak szórakoztattam, miközben én a szívemet-lelkemet tálcán nyújtottam neki. Gőze sincs arról, mekkora űrt hagyott maga után, s csak ezért szeretném, ha valaki szeretne.

Összeszorítottam a fogaimat. Nem szerettem volna elsírni magamat, vonásaim fura grimaszba torzultak, amit látván Nick sajnálkozó arckifejezést vett fel. Na, látjátok. Ezért nem szeretem magamat sajnáltatni.

– Sajnálom. Tényleg. Ha tehetném, szétreparálnám az arcát – mondta kedvesen, én pedig szótlanul bólintottam. Ez azért kedves volt tőle. Alig ismer és felajánlja, hogy szétveri Wintsont. Micsoda jótét lélek, nem iróniából mondom.

A nagy érzelgős pillanatnak a csengő berregő hangja vetett véget. Áldottam Stellát, amiért pont nyolc órakor futott be és a lehető legjobb pillanatot választotta. Ha egy percet késlekedik, én esküszöm, elbőgöm magamat, így viszont adott okot arra, hogy összeszedjem magamat. Nem szerettem volna végighallgatni a hím-soviniszta-ellenes beszédjét, miszerint a nők erősek és függetlenek, valamint az olyan szarházi férfiak, mint Winston, nem érdemelnek meg egyetlen könnycseppet sem. Aztán hozzátenné, hogy jó lenne, ha valaki már istenigazából megdugna, mert akkor elfelejteném végre.

Nicholas ajtót nyitott, Stella pedig valósággal berobbant a lakásba, egyenesen mögém pattant és szó szerint kiráncigált. Na, nem mintha nem mentem volna magamtól, de mindegy. Ha bepörög, neki még az is ellenállás, ha megadod magadat, tehát valaki merje azt mondani, hogy én vagyok a legdurvább, ha elönt a boldogság hormon.

*

A taxi, mint az érkezésemnél, elég nagy lendülettel fékezett le, azzal a különbséggel, hogy most kivételesen nem fejeltem le az anyós ülés háttámláját, hála Stellának, aki megtartott. Nicholas persze kiröhögött, amiért beigazolódott a közös barátunk mesélései arról, hogy én egy legendás balfék vagyok. Na. De legalább nem vagyok unalmas és lehet mellettem szórakozni.

A klub előtt hatalmas sor kígyózott, tehát Stella nem valami vacak helyre hozott el minket. A vörös hajú barátnőm lazán csörtetett előre, kivívva a tömeg felháborodását, mi pedig Nicholassal bizonytalanul, de követtük őt, ennek köszönhetően szűk tíz perc múlva már a dübörgő zenének hála a büdös világon semmit nem hallottam a kettejük ordításából. Mondanám, hogy lemerült a hallókészülékemben az elem, azonban ezzel csak egy baj van: nincs hallókészülékem.

Csak tudnám, hogy a buli helyeket miért tartják jó ismerkedési központnak… semmit nem hallani abból, amit a másik beszél, mindenki tömi magába az alkoholt, mintha két hete nem ittak volna egy kortyot se és teli torokból üvöltik az aktuális zene szövegét (már ha van) és vonaglanak a ritmusra. Jobban mondva tapadnak a másik izzadtságtól ragadós testéhez és még azt is érzik, hogyan mozognak a belei. Fúj.

Stellának mutattam egy kampec jelet, elhúzott szájjal vettem észre, hogy egyre inkább a tömeg felé tartunk. Akaratlanul is megszorítottam Nicholas alkarját, s nagyot nyeltem. Én egy kisvárosi lány vagyok, nem szoktattak be tömegbe. Úristen. Mi van, ha klausztrofóbiás vagyok? S utálom a tömeget? Ha? S mi van azzal az eshetőséggel, ha elájulok, összetaposnak, és senki nem veszi észre, ha rosszul vagyok? Ha elkeveredek tőlük?

A pánik valósággal hatalmába kerített, a térdeim megremegtek. Az ujjaim Nick karjába vájtak, nem hallottam a szisszenését, de tudtam, hogy fáj neki, ennek ellenére képtelen voltam lazítani a szorításomon. A rosszullét fokozatosan a hatalmába kerített, legnagyobb félelmemre pontosan a tömeg közepét céloztuk meg. Pontosabban Stella ment, Nick követte, engem meg vonszolt az előbb említett. A nagy vagányságom odalett.

Akárhova néztem, embertömeg volt. Nem láttam kiutat. Nem kaptam levegőt. A tüdőmet egy láthatatlan súly két oldalról összenyomta, forgott velem a világ, csak a rettenthetetlen bűzt éreztem, semmi mást. Mindenhol táncolás, dohányszag és az alkohol összekeverhetetlen orrfacsaró illata. Éreztem a számban a kesernyés ízét, amelynek hatására megszédültem még jobban, a hányinger fojtogatott.

– Rosszul vagyok – suttogtam erőtlenül. Senki nem hallotta, a lárma és a zene elnyomta a cincogásnak ható szavaimat.

Megbotlottam, az ujjaim görcsösen kapaszkodtak az egyetlen támpontomba, de nem voltam elég erős hozzá. Elszakítottak tőlük… levegőért kaptam, majd a világ elsötétült előttem. Még halványan érzékeltem, ahogy hátra dőlök és a fejem a földhöz csapódik, ámde innentől kezdve nem volt se kép, se hang.

4. Lakótárs

Eleve nem szerettem volna Stellára hallgatni, mikor felvetette a buszozás ötletét, ámde nem maradt más választásunk. A repülőgépre egy fityingünk se volt, különben is, kétlem, hogy a két település közötti távolságra egyáltalán rászánnak egy szárnyas gépet, vonattal mindketten gyűlöltünk utazni, mivel rengeteg rajta az idegbeteg pacák, aki a kanosságát szeretné kiélni, így tettük le a voksunkat a négykerekes közlekedő eszköz mellé, amit világéletemben utáltam. Hogy miért? Ennek egy egyszerű kis története van, ami anya szerint mulatságos, szerintem pedig felérne a Péntek 13 című film horrorisztikusságához.

Minden egy szép nyárias, napsütéses reggelen kezdődött, amikor legalábbis a tizenkét-tizenhárom évesekből álló volt osztályom elindult egy kétnapos kirándulásra. Mivel a szülők lerendezték nekünk a csotrogányt, így busszal kényszerültünk menni, habár, ennek annyi előnye volt, hogy hajnali hatkor kellett kint csöveznünk az iskolánál, nem pedig négykor, mikor még a kakas se rikolt, pedig mi romantikus lenne már. Mindegy, lényeg a lényeg, az elindulás után öt perccel az egyik osztálytársam telibe hányta a mellette ülőt, ezt pedig élő egyenesben néztem végig, ráadásul nekem kellett feltakarítanom a szutykot, ami a padlóra került. Ha még ez nem lett volna elég, hússzor lefejeltem az előttem lévő ülés támláját, mivel a sofőr nem volt éppen elővigyázatos és csak úgy jókedvéből is vidáman fékezett egy nagyot, hátha kitörik a nyakunk. Mire odaértünk, konkrétan agyrázkódásom volt, ezen felül az osztály legidegesítőbb, legcsalafintább, leg… izémizébb sráca mellett ültem, aki állandóan azzal próbált szórakoztatni, hogy a hajamból húzott elő egyfontosokat, mintha legalábbis pénzfelvevő automata lennék, nem ember.

Ugyanez visszafelé is eljátszódott, annyi különbséggel, hogy senki nem okádta ki az emberét, viszont kis híján kizuhantam az ablakon, köszönhetően az egyik bamba lánynak, aki nem visszahúzott volna, mikor kihajoltam, hanem még meg is lökött, hátha kerék alá kerülök. Mondjuk, azóta se beszélünk egymással, mert a tanárnő leordította a fejét, amiért ennyire balfék, sőt, még azt is hozzátette, hogy még tőlem is szerencsétlenebb, ami nagy szó, tehát megérthető az egymáshoz való hozzáállásunk. Én megorroltam rá, amiért majdnem megölt, ő meg azért, mert miattam lett kiosztva. Hoppá, elnézést, legközelebb nem lesz ilyen.

Szóval, igazi jó élmények fűződnek ehhez a nemes tragacshoz, még ha azt is mondják, hogy ez a fajta utálatom gyerekes. De, na. Minden embernek vannak ellenségei, nem? Nekem egy busz. Valaki meglát egy ananászdarabot és már sikoltozva menekül, őt nem kell kigúnyolni, mi? Hát, persze, hogy nem, mert itt vagyok én, Roxana Greenfield, aki még férjhez is képtelen menni, mondjuk, nem az én hibámból, mert Winston volt a hunyó ebből a szempontból. Haha! Végre nem én baltáztam el valamit, gyerekek, bontsunk pezsgőt!

– Régi emlékek, mi? – bökött oldalba vigyorogva Stella, miközben letette maga mellé a bőröndöt és felnézett a hatalmas buszra. – Komolyan, élvezet lesz nézni az arcodat utazás közben. Egy másodpercét se fogom kihagyni.

– Ezzel tudod, mi a gond? – fordultam felé egy negédes mosoly kíséretében. Nem álltam meg, hogy ne szóljak vissza. Amióta Winston kiborított, s kirobbant szinte minden belőlem, amit magamban tartottam, azóta olyan nagyszájú és flegma lettem, hogy csodálkozom saját magamon. Alapvetően az a tipikus szerencsétlen, szótlan, visszahúzódó, mindent elfogadó kislány vagyok, persze, még mindig létezik ez az énem is, de mintha az most szünetre ment volna. Kikapcsolta saját magát. – Hogy mindvégig aludni fogok – mondtam ártatlanul.

– Hosszú volt az előző éjszaka? – váltott át kacérba a barátnőm figyelmen kívül hagyva a mellettünk elhaladó éppen hogy tizennyolcnak kinéző srácot, aki majdhogynem olyan perverzen nézett, mint azok a bácsikák, akiket említettem a vonatos téma alatt. – Te meg mit nézel, mint borjú az új kapura? – vakkantotta oda neki Stella barátságtalanul. – Még nem láttál két tizenkilenc éves lányt egy buszmegállóban? Szégyelld magad! – Visszafordult felém, a pillanatnyi felháborodottság másodpercek töredéke alatt tűnt el az arcáról. – Na?

– Fogjuk rá, hogy megnőtt az alvásigényem – válaszoltam, ami egy nagy hazugság volt részemről, ugyanis egész álló éjjel forgolódtam, mint grillcsirke a sütőben és akárhányszor csak lehunytam a szemeimet, s igazán elhatároztam, hogy most már komolyan alszok, berémlettek a templomi események és nem bírtam.

– Csak ki ne derüljön, hogy titokban terhes vagy Winstontól – kacsintott rám cinkosul (?).

– Az kéne még a boldogságomhoz – morogtam a nem létező bajszom alatt, aminek hatására Stella egyből felkapta a fejét. Lemondóan intettem. – Egyszer feküdtünk le, az is fél évvel ezelőtt volt, tehát ha már jönne a pici népművészeti edény, azt észrevettem volna, ha hinnéd, ha nem – nyugtattam meg, amint láttam, hogy mély lélegzetet vegyen a prédikáció belekezdéséhez.

Amúgy huh, tényleg csak az kéne, hogy időközben kiderüljön, hogy terhes vagyok. Az már tényleg hab lenne a tortán. Szinte minden héten látnám az arcát a rohadéknak, ami pedig a legjobb, hogy lenne egy kapocs, ami köti hozzám. A pici. De, mivel, szerencsére ilyen veszély többé nem is fenyeget, így nem kell azon rágódnom, mi lett volna, ha. Különben is, ez a rosszabbik fajta elmélkedés, amiből elég pár másodperc, hogy rájöjjünk, ez komolyan baromság, úgy, ahogy van.

– Én speciel attól tartok, hogy még nyolc hónap után se vennéd észre, hogy terhes vagy – vágta rá nem durván és sértően, hanem olyan csipkelődős fazonban, mégis elérte nálam, hogy felháborodottan kapjak levegőhöz. Na, ez aztán már tényleg nem igaz! Igenis, észreveszek dolgokat! Vegyük például, ismét az egyik sulis esetet, ami nem sokkal a szemöldökleégetős után volt, talán pár héttel. Észrevettem ám, hogy az egyik srác odáig van értem! Hah! Csak egyetlen gáz volt ezzel a dologgal: én nem különösebben viszonoztam a gyengédnek szánt érzelmeit. Végül is, talán egy hirtelen fellobbanó diákszerelem volt a srác részéről. Felesleges lett volna belebonyolódni a dolgokba.

– Hölgyeim, segíthetek? – jelent meg a buszsofőr, akire a jelek szerint vártunk. Stella egyből beszélni kezdett arról, hogy ezek a csomagok nem férnek el az utastérben, hacsak nem tökéletes tarolást akar látni egy hajtűkanyarnál, így legyen szíves betenni ezeket a bőröndöket a busz csomagtartójába. – Rendben – biccentett, megfogta a poggyászainkat és készségesen teljesítette a kérést.

– Azt hittem, könyörögnöm kellesz majd. Még a végén kiderül, hogy léteznek még normális emberek a Földön, rajtam kívül – fintorgott. Hitetlenül a homlokomra csaptam.

– Mert én nem vagyok normális? – kérdeztem vissza szarkasztikus hangnemben.

– A legkisebb mértékben sem vagy az – veregette meg a vállamat együtt érzően és fellendült a járműre. Az utolsó lépcsőfokról nézett vissza rám. – Most miért nézel rám úgy, mint egy anyagyilkosra? Te kérdezted. Én csak őszinte voltam – vont vállat lazán, s eltűnt az ülések között.

Sértődötten vettem egy mély lélegzetet. Stella, ezt megjegyeztem, örök életre – szusszantottam bosszúsan, majd követtem a példáját, fellendültem a buszra és lehuppantam a mellette lévő üres ülésre, egészen hátul. Csak sajnos, nem a leghátsó ülések egyike voltak ezek, mert mögöttünk két tinédzser fiú viháncolt valami Green Day számot dúdolva, s nem úgy tűntek, mint akik most készülnek lenyugodni.

Remek – nyúltam bele a táskámba, elővettem a zenelejátszómat, a fülhallgatókat bedugtam a fülembe. Most se lesz egy nyugodt utam. Habár… meg is lepett volna, ha kivételesen nem kerül el a balsors.

*

Egyenesen megkönnyebbülés volt leszállni a buszról, pláne nem is tudom hány óra üldögélés után (mindenesetre a lejátszási listám párszor elindult újra), plusz a mögöttem ülő srácok rúgásai tettek róla, hogy egy ideig ne érezzem a veséimet. Az út felénél körülbelül, próbáltam őket jobb belátásra bírni, miszerint jobb, ha nem húznak velem újat, azonban erre annyit kaptam válaszul, hogy kussoljak be és ne akarjam, hogy megdugjanak a busz vécéjében. Ennek hallatára, úgy vélem, lesokkolt arckifejezéssel fordulhattam vissza, mert amint rám nézett Stella, visítva röhögött fel, hogy nézzétek már, milyen arcot vágok. Nos, köszönöm, legalább megtudhattam, hogy rá is számíthatok ilyen helyzetekben.

Leszállva az első dolgom volt megkaparintani a csomagjaimat, s miután mindegyiket valahogy magamra akasztgattam, Karácsonyfa érzéssel fordultam a legjobb barátnőm felé, aki éppen próbált nem kiröhögni.

– Még tegnap este találtam neked az Interneten egy albérletet, London viszonylag egyik jobb környékén. Lesz egy lakótársad, nem mintha nem bírná megfizetni a rezsit meg az egyéb költségeket, viszont úgy tűnt, társaságra vágyik. S amikor meghallotta, hogy lány vagy, egyenesen kivirult – kezdte el felvázolni a szituációt, ámde én ebben a pillanatban le is állítottam. A nagy könyvben nem úgy van megírva, hogy majd én gondoskodom magamnak ezekről a dolgokról és addig a segítőkész barátnőnél lakik a delikvens? Ugye, hogy igen? Mert szerintem is.

– S-t-o-p – betűztem le neki. – Milyen albérlet? Azt hittem, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem egy híd alá fogok költözni, hanem hozzád – mondtam döbbenten.

– Bocsi, de így is szűkösen vagyunk – húzta el a száját. – Josh ráadásul nem nagyon rajong a barátaimért, mondván, hogy vidékről jönnek és az nagyon paraszt neki. Nem is tudom, engem hogy tűr meg – fintorgott, hangosan felnevettem. Nem bírtam megállni. – Így kénytelen voltam lesni neked egy lakást. Nyugi, a társbérlőd aranyos, nem egy láncfűrészes gyilkos lesz – kapta ki a csomagját a csomagtartóból, intett a buszsofőrnek, aki éppen leállt cigizni, s a karomnál fogva húzott el a következő zebráig, amin átkeltünk, amikor nem jött egy autó sem.

– Remek – mondtam „lelkesen”. Mit ne mondjak, pont hogy egy új arccal nem volt kedvem ismerkedni, akiről még azt sem tudni, hogy milyen. Csak úgy beállítok, hogy szevasz, én jönni valahonnan messziről és remélni, hogy élvezni veled együtt közös lakás. Ja, és én törni angol, mert lenni pici kínai. Ámen.

Az elkövetkezendő pár percben lepuffantottunk (nem szó szerint) egy taxit, ahová berakodtuk a csomagjainkat, végül beszálltunk a hátsó ülésre, Stella pedig eldarálta a címet, ahová megyünk. A taxis bólintott, nem nézett ránk, hanem szó nélkül kisorolt a forgalomba, mi pedig kicsit megnyugodva dőlhettünk hátra, hiszen ez mégsem a busz volt. Ez kényelmesebb, igaz, maga a kocsi nem a legmodernebb, de a maga módján tökéletes. S nem férnek be tinédzserek, akik lenyanyáznak.

Elmélázva tekintettem ki az ablakon és csodáltam a város szépségét. Csak néhányszor volt alkalmam ide feljönni, s mindig elkápráztatott az épületeknek a stílusai, valamint ezt a várost jellemző kis vonások, mint például az állandó embertömeg, néhány elvetemült One Direction rajongó, akik a fiúkat ábrázoló pulcsiban rohangáltak le-fel… Hm. Ők még nem is tudták, hogy volt szerencsém megcsodálni az egyik srácnak a fejlődését, egészen pici elsős kora óta. Nem vagyok rá büszke, nem ismertük egymást személyesen, mert nem is nagyon voltunk tárgyalóviszonyban, de legalább részese lettem, ahogy felcseperedik. S, igen… ezért néhány rajongó most meg is ölne, ha megkaphatnák a halálom után ezeket a képeket.

A kocsi hirtelen befékezett, elérve azt, hogy felkenődjek az ablaküvegre és morcosan nézzek vissza a sofőrre, aki bejelentette, hogy itt vagyunk. Nagyszerű. Kicsit kellemesebben nem tudta volna felvezetni ezt a témát? Már csak úgy kérdezem.

A férfi még segített kipakolni a csomagtartóból, majd a pénzt megkapva el is hajtott, s ezek után akadt csak alkalmam igazán megcsodálni a felém tornyosuló emeletes házat, ahol ezek szerint a lakásom helyezkedik el… ami valakivel közös lesz.

– Szedd össze magadat és ne nézz már tátott szájjal! – rúgott a lábamba Stella aranyosan. Felszisszenve kaptam felé a fejemet, bosszúsan visszalöktem, felkaptam a csomagjaimat és varázslat segítségével bekerültem az épületbe, onnantól kezdve pedig Stellára hagyatkoztam, aki lazán a lifthez vezetett.

– De hogyhogy nincs interjú a lakáselfoglalás előtt? Sántít nekem ez a dolog, Stella – néztem a barátnőmre, amikor beszálltunk a liftbe, s lenyomta az ötös gombot.

– Maradjunk annyiban, hogy egy régi ismerősöm a srác, rendben? – sandított felém nagyon gyanúsan. Ó, te jó ég. Stella, már megint mibe kevertél engem? Régi ismerős? Meg van ez húzatva? Ráadásul srác? S mi van, ha megerőszakol álmomban és tudatom nélkül becsúszik egy baba, ha? Erre még nem gondolt? Szent szűz Mária az egekben, mondd, hogy ez egy rossz vicc!

Csipogás jelezte, hogy megérkeztünk. Nagyot sóhajtottam, kiléptem Stellával együtt a liftből és kíváncsian követtem addig a bizonyos ajtóig, amit a jövőben ezek szerint nagyon sokat fogok tapizni és látni. Nos, helló bejárati ajtó, az én nevem Roxana Greenfield, de hívj csak Roxie-nak. Előre is bocsánat a sok csapkodásért, s az esetleg szexuális túlfűtöttségért majd, remélem, nem nagyon fogsz megsértődni, mert szeretek jóban lenni egy élettelen tárggyal. Azonban, remélem, hogy a sok hibám ellenére majd remek barátunk leszünk és nem fogsz megszívatni olyanokkal, hogy beletörik a kulcs a zárba meg ezek… mert akkor beléd fogok rúgni, öcskös, de abban nem lesz kegyelem!

Láthatatlanban fejen csaptam magamat. Most komolyan elkezdtem magamban beszélni egy ajtóhoz? Rendben, most vagy furán hat rám a londoni levegő vagy egyszerűen csak megbolondultam a katasztrófát követően. Ami a legszebb ebben, hogy mindkét eset fennállhat, ami pedig elég rossz, már ami a jövőmet illeti.

Stella becsöngetett, s a másik legjobb barátom, azaz az ajtó, feltárult és megjelent előttünk egy szőkésbarna hajú, barna szemű, magas, kigyúrt srác, akit joggal lehetett helyesnek és szexinek is hívni, ha nem üvöltött volna szerencsétlenről, hogy meleg, de mint a vaskályha télen.

– Szia Stella! – üdvözölte a barátnőmet két puszival, majd felém fordult. – És szia Stella barátnője, aki mostantól a lakótársam lesz – mosolygott.

– Maradjunk a Roxie-nál – biccentettem felé. Ő bólintott, szélesre tárta az ajtót és sürgetve betolt minket a lakásába. – Bocsi a nem éppen vendégszerető noszogatásért, azonban összekaptam az egyik tőszomszédommal és valahogy ma nincsen kedvem érvelni amellett, miért hasznos az alvás, főleg éjszaka, mikor a csend honol… s ezt miért rontja meg a nők sikoltozása – grimaszolt. – A nevem Nicholas, örvendek a szerencséhez – nyújtott felém kezet, amit nagy ügyetlenkedve el is fogadtam, miközben egyensúlyoztam a csomagjaimmal, ami tényleg nem volt könnyű feladat. – Dobd le azokat a bőröndöket, majd elrendezkedsz, kincsem! – vigyorgott rám.

Rendben, nincs tagadás. Ez a srác tényleg meleg… hála a jó Istennek. S nem lesz gond a fűtéssel télen se. Hm-hm. Még a végén kiderül, hogy ez a spontán való cselekedés nem is olyan rossz dolog, sőt, még jó dolgok is kikerekedhetnek belőle… most az egyszer nem bánom, hogy hallgattam Stellára.

3. Bosszúállás kirepülés előtt

Nem lett valami nagy szám, de a lényeg benne van.:) Köszönöm szépen mindenkinek, aki itt volt az előző résznél, remélem, nem csalódtok majd ebben a részben.^^ Szerintem olyan semleges.:D Jó olvasást.:D

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Véleményem szerint a mai napot el lehetne könyvelni a világ második legnagyobb katasztrófájának. Már csak azért kapta meg az ezüstérmes helyet, mert az aranyérmet természetesen a születésem pillanata érdemli meg, amikor legalábbis anya a világra szabadította a Föld első számú legbénább emberét, azaz engem. Nos, lényeg a lényeg, az esküvős blogom befuccsolt, sőt, még igazi élménybeszámolóval se tudok jönni, mivel úgy, ahogy volt, az egész el lett rontva. Mondhatnám csúnyábban is, de akkor azt hiszem, az életben nem kelnék fel a családi gép elől, ha ezt a káromkodásos sort részletezném.

Az egész nap úgy kezdődött, hogy ripityára tört a laptopom, anya segítségével, aki úgy döntött, hogy régen jött rám a frász és szabályszerűen berontott a szobámba, én pedig szabályszerűen (fő a szóismétlés) majdnem kilövési engedélyt adtam ki és repülve hagytam el a házat, annyira rám jött a frász. Ami pedig a legjobb, hogy a nyuszi létem alatt eldobtam magamtól a drágaságos gépemet (ami azóta a Minecraftos dobozomban pihen), a fallal összecsókolózott (romantikus halála volt) és az élvezettől egyszerűen kettétört. Így aztán, kereshetek szerelőt, aki talán képes életet lehelni belé vagy legalább lementeni azokat a dolgokat, amelyek rajta voltak és felettébb fontosak szerény személyemnek.

Utána kezdődött a sürgölődés-forgolódás, egy adag bénasággal megfűszerezve, mivel még mindig nem tudok magamtól reggelit csinálni, s a tükörtojás megégett. Jobban mondva égett a vágyban, hogy végre levegyem a tűzhelyről. Szó szerint. Így maradt a barátnőm által elkészített reggeli, ami természetesen mennyei volt, közben pedig beszámoltam neki arról, tulajdonképpen mikről is maradt le, míg ő élvezte a londoni életet. Mondjuk, nem sokról, mert ez egy kisváros és ha történik is valami, a térfigyelő kamerák (alias a pletykára éhes nénik) rögtön továbbítják az infót, tehát itt az információterjedés mértéke egy pletyka/tizedmásodperc. Komolyan.

Eltérve a bonyolult fizikától, megkezdődött a készülődés. Az oxigéntartalékaimtól megszabadultam, mikor felhúzták rám a ruhát, majdhogynem darázsderékkal rendelkeztem abban a pillanatban, habár azt is elárulom, hogy kedvem lett volna elájulni, a szentséges Dinnyére esküdve. Igaz, akkor anyám lekevert volna nekem két jó célzatú (?) pofont, miszerint ki éjjel nagylány, az nappal is legyen az, szóval nem sok értelme lett volna ájuldozni. Ilyenkor sajnálom, hogy apa meghalt.

Készülődés, készülődés és a változatosság kedvéért: még több készülődés. Dióhéjban ennyi volt a napom nagy része, aztán eljött a nagy sorsforduló: esküvő. Be kell valljam, hogy még mindig könnyezek, ha rágondolok, hogy amint kiszálltam az autóból, egyből beleestem egy pocsolyába, sőt, mi több, az oltárnál faképnél hagyott a vőlegényem, aki egy mocskos disznó, mégis szeretem, tehát mindenféle kamuzás nélkül elmondom nektek: ez életem egyik legnagyobb „élménye”. Pontosabban szívesebben várom ezek után a apokalipszist, mintsem egy újabb esküvőt.

Elegem lett belőle. Mert bezzeg a filmekben minden jóra fordul, ott szinte mindig boldog vég van, erre pont most kell megcáfolnia magát. Nem elég, hogy anya ki van borulva (jobban szerintem, mint én), Stella ugrándozik mellettem fél perce, hogy készülődjek már, az öcsém pedig úgy döntött, hadba vonul Winston ellen (a vízi pisztolyait rendezgeti, miszerint egy Greenfielddel csak úgy nem lehet kitolni), még ez is. Ha az volt a céljuk a fentieknek, hogy csalódjak, akkor örömmel közlöm, sikerült. De ők még nem tudják, hogy nem hagyom ennyiben. Még mielőtt elmegyek innen, lesz egy ajándékom Winstonnak, ami persze Stella ötlete volt, mert nem vagyok valami bosszúálló típus, viszont egyszer élek, egyszer meg infúzión fogok csüngeni.

Ámen.

Roxana Greenfield esküvős blogja hivatalosan is bezárt.”

Lementettem a bejegyzést, gyorsan publikáltam, még mielőtt meggondoltam volna magamat, kiléptem a felhasználómból, végül felnéztem a még mindig ugráló barátnőmre, aki időközben magához ragadott egy szendvicset és a szünetekben azt majszolgatta élvezettel. Biztos vagyok benne, hogy nem ő csinálta, hanem anya (neki is van egy olyan rossz szokása, miszerint ha ideges, akkor elkezd főzni, szendvicseket gyártani, sütni… ilyenkor tulajdonképpen úgy érzem, hogy egy hadsereget akarunk ellátni, nem saját magunkat), mert csorgott belőle a majonéz, márpedig Stella soha nem méretezi túl a szószok mennyiségét, pláne egy szendvics készítése közben. Mondjuk, egyszer megnézném, hogy a barátnőm valamit elront… mert eddig neki minden tökéletesen alakult, ellentétben velem, aki most ő nélküle egy romhalmaz lenne, idegi pontokkal, alaphalmaz nélkül.

– Indulhatunk, vagy még eszel egy kicsit rá? – pislogtam rá kérdően, miközben felálltam mindenféle szerencsétlenség nélkül, ami nagy csodának számított.

Stella egy ideig mérlegelte a dolgot, majd vállat vont, a mellette elhaladó öcsémnek a kezeibe nyomta a szendvicset azzal az utasítással, hogy fejezze be, ha már a nővéred barátnője megkezdte, majd csettintett jelzésül, hogy most már aztán minden szóba jöhet. Oké, határokkal persze.

– Annyira kíváncsi leszek az arcára, amikor csak úgy betörsz a lakásba. Mondjuk, van kulcsod, így ez nem számít annak, de akkor is. Biztos vagyok benne, hogy nem fog számítani rád. Már csak reménykedjünk, hogy nem éppen akkor fog hancúrozni azzal a varanggyal, mert akkor attól tartok, hogy egy örök életre szóló agyi károsodást szenvednék, veled együtt – kezdett el lelkesen mesélni, mondjuk, a végére a hangjába belevegyült némi gyűlölet, mégis maradt ugyanolyan vidám, mint volt. Őszintén, mióta hazaértünk és levettem magamról azt az esküvői ruhát, még nem láttam szomorúnak, csak boldognak és mérgesnek, ami fura volt. Túlságosan is.

– Én pedig azt remélem, hogy senki nem lesz otthon, de ha mégis, akkor normálisan le tudjuk rendezni ezt az egész ügyet. Nincsen kedvem cirkuszolni – sóhajtottam, belöktem a szobámnak az ajtaját, az ágyamhoz léptem, amire még ki volt terítve a menyasszonyi ruha, amit megfogtam és besuvasztottam a szekrényem aljába. Sajnáltam kidobni, mert gyönyörű volt fénykorában, ámde utáltam is ugyanekkor, mert utáltam. Pont.

– Tudod, hogy a veszekedés elkerülhetetlen. Én bármit kinézek egy kígyócsaládból. Valljuk be, Winston hiába volt kedves az elmúlt egy-két évben, legbelül mégis egy önző szemét, aki nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajts miatta, sőt, mi több, azt se várhatja el, hogy majd megbocsátasz neki, mert amit tett, az szégyen és gyalázat. A kis futatott utcalányáról nem is beszélve, akiről le merem fogadni, hogy addig volt igazán a barátod, míg rá nem tehette a mancsát a te „szőke” hercegedre – forgatta a szemeit Stella, megfogta a padlómon lévő dobozok egyikét, amelyek töltve voltak különféle kacatokkal és a kezembe nyomta. – Ismerem a fajtáját. Barátság az utolsó hasznos percig, utána vessz meg. De ne aggódj, Londonban nem ilyen lesz az élet, mert először is, listázni fogom a téged megbámuló srácokat, akiket gondosan lenyomozom és úgy gondolom, hogy tiszta a srác, már mehet is az ágy akrobatika – kacsintott rám, megfogta a második dobozt, amelyet megtámasztott az egyik combjával, míg fogta a másik kezével. – ÖCSKÖS, TOLD IDE A HÁTSÓFELED! FIZIKAI ERŐ KELL! – üvöltötte el magát, aminek hatására összerezzentem. – Tehát. Keresünk valami normális társaságot, ahol elfelejted, hogy eddig ki voltál és csinálunk belőled egy új személyt – vigyorgott rám. Megforgattam a szemeimet, nem mertem ellenkezni, hiába akartam, inkább mindketten oldalra néztünk, mert az ajtómban megjelent az öcsém.

– Hívattál, Stella hercegnő? – nézett csúnyán a barátnőmre, egy gúnyos vigyor kíséretében. Amúgy meg ő is boldog volt. Az örömtől visítva ugrott rám, mikor visszajöttem a parkból az idegösszeomlás után, amit először nem tudtam mire vélni. Azért kétlem, hogy ennyire szeretne.

– Na, látod, Roxie, az öcséd egy normális ember. Ő király a játékban, viszont te csak egy szolgálócseléd, aki állandóan csak bólogat, elfogadja a dolgokat és soha nem mondja el az igazi véleményét, mert fél. – A fogaimat kezdtem el csikorgatni, ahogy darálta a tanítóbeszédjét Stella. Komolyan kedvelem és szeretem, mint barátnőmet, de néha túllő a célon. Mint például most is. – Ezen a hozzáálláson is változtatni kell. Szentséges Isten, eddig hogy bírtátok? – fordult az öcsém felé.

– Nem zavar, hogy itt vagyok? – szólaltam meg felvont szemöldökkel, lendületből belekönyököltem az oldalába. Stella felnyögött, durcásan nézett rám, viszont a szemeiben láttam, hogy pont ezt akarta elérni nálam. Ki akarta hozni belőlem az állatot, mondjuk, a miértjét nem egészen értem. Szerintem eddig is normális voltam, nem mindenki lehet olyan nagyszájú és pimasz, mint ő. Valakinek meg kell hunyászkodnia, különben örökös harc lenne ezen a Földön.

– Nem – villantotta ki a fogait Stella, az állával az öcsém felé bökött. – Fogd meg a harmadik dobozt. Megyünk bulit rendezni Winstonnak és hivatalos keretek közt átadjuk neki az „Év szívtelen dögje” díjat, természetesen két pofonnal – húzta ki magát, elégedetten elmosolyodott, míg szemei villámokat szórtak.

Uram Isten. Mire vállalkoztam én.

*

Két alapvető ténnyel eddig is tisztában voltam. Az első az, hogy gyáva nyúl vagyok, főleg éles helyzetekben. A második tény pedig az volna, hogy néha túl elhamarkodottan döntök dolgokról, így amikor szembe kerülök annak következményeikkel, legszívesebben a falnak szaladnék és közben ütögetném magamat, hogy Roxie, te vadbarom.

Most viszont a kettő együttes erővel tört rám, amint megálltunk Winston kunyhójának nevezett kis villa előtt, aminek nem mellesleg két úszómedencéje is van, tehát tényleg egy lepukkant kis rozoga házban él a srác. Még fel is rémlett előttem az emlékkép, amiben éppen megkapom a második receptes könyvet (kis humorherold) és próbálom vele fejbe csapni, aminek következtében magamat találtam el és nemes egyszerűséggel belefordultam a vízbe. Ebbe az a poén, hogy nem tudok úszni, így gyakorlatilag két és fél percig fuldokoltam a medence alján, mire Winston rászánta magát, abbahagyta a röhögést és észbe kapott, miszerint ha nem cselekszik gyorsan, akkor már csak a síromat láthatja. De azt örök életéig.

Stella kihúzta magát, felvette a pökhendi arckifejezését és határozott léptekkel megindult a feljárón, ahogy utána mi is az öcsémmel, mint Greenfieldek. A bejárati ajtóhoz érve előhalásztam a kulcsot, ügyeskedve bedugtam a zárba és elfordítottam, a lakás rejtelmei pedig feltárult előttünk. Ami a legjobb, hogy vele együtt a vörös arcú Winston is szembe találta magát velünk, aki nem mellesleg csak egy szál alsónadrágban volt.

– Mi a…? – döbbent le teljesen, amint meglátott minket, tisztán látszott az arcán, hogy nem éppen a legjobb pillanatban törtünk rá. Ki tudja. Az is lehet, hogy éppen Samanthát csalja és éppen három kis buja lány vár rá a jakuzziban. Dögölne meg.

– Meglepetés! – vigyorodtam el kényszeredetten, beléptem a lakásba, elérve, hogy ezzel még saját magamat is megdöbbentsem. Sebaj. – Úgy gondoltam, hogyha már elláttál mindenféle vackokkal, amiknek a felét úgy se használtam világéletemben, akkor visszaadom. Ki tudja, lehet, hogy még valaki örömét leli benne, ha már kedvelik mások levetett cuccait. Jut eszembe, Samanthának mondd meg, hogy szívesen kölcsönadom neki az esküvői ruhámat, ha már annyira szereti azokat, amelyek hozzám kapcsolódnak. – Beszéd közben a kezébe nyomtam a dobozt, amiben azok a kis mütyürkék voltak benne. – De tudod mit? Inkább mégse. Mert nem leszek kapcsolható – fintorodtam el, s engedtem a csábításnak: rátapostam a lábára teljes erőből. – Ezt azért, mert faképnél hagytál az oltárnál – a másik lábát is megtámadtam. –, ezt pedig azért, mert röhögtél rajtam úgy, mint a többiek. Srácok, tegyétek le a cuccokat a földre. De várj, tudjátok mit? Öntsétek bele a medencébe.

– Roxie… – nézett rám hatalmas szemekkel Winston.

– Ugye hogy rossz, amikor visszanyal a fagyi? – Futólag rámosolyogtam Stelláékra, azonban az exem arcát hűvös arccal figyeltem. – De nehogy azt hidd, hogy egy percig is fájdalmat okoztál. Csupán elérted, hogy megkönnyebbüljek, mert valljuk be, nem én okoztam a nehéz életet, hanem te és az arrogáns viselkedésed, mert ne tagadd, tudom, hogy mindvégig csak szórakozás céljából tartottál magad mellett. Csak azt sajnálom, hogy erre most jöttem rá – sóhajtottam, hátráltam egészen az ajtóig, megvártam az öcséméket és együtt elhagytuk a Winston rezidenciát. Anélkül, hogy mentegetőzött volna, vagy bármi. Tehát igaz volt, amit mondtam. Minden egyes szavam, amit hozzávágtam… s a tudat tud a legjobban fájni, hogy mindvégig ott volt az orrod előtt az igazság, pontosabban ez, de te olyan vak voltál, hogy nem vetted észre és amikor itt az ideje, egy komplett bolondot csinálnak belőled. Mert néha nem az okozza a lelki sérülést, ha valaki hülyére vesz. Nem. Inkább az dönt porba, amikor rájössz, hogy olyasvalaki tette ezt veled, akiben megbíztál és szeretted őt. Semmi más.

*

Az úgymond „bosszúállás” után, amit nevezhetnénk végleges szakításnak is ezzel az erővel, otthon mindenki elvonult a saját kis hálókörletébe és a Greenfield házban reggelig egy pisszenés sem volt. Jobban mondva, ha egészen pontos akarok lenni, akkor reggel kilencig teljes béke honolt a házban, aztán következett a felfordulás. Anya nekiállt reggelit csinálni, azaz palacsintát sütött és kivételesen most nekem is szánt egy-kettőt, addig Stella a laptopját bütykölte és buszt nézett Londonig, ami remélhetőleg itt is megáll, én pedig csak néztem a menetrendet, mert mást nagyon nem tudtam mit csinálni. Teljesen hasznavehetetlen voltam, ami azt illeti, mondjuk, ezek után nem sok életerő szorult belém, ahhoz képest, hogy előző reggel még madarat lehetett velem fogatni. Azóta szakítottam a vőlegényemmel, aki a hátam mögött szerintem elszédítette a női populációnak egy negyedét, bőgtem egy sort és szinte érzem, hogy változik körülöttem a légtér, ezzel együtt én is.

Reggeli, valamint egy örömkiáltás után nekiálltunk készülődni, mivel durván egy óránk volt a busz megérkezéséig, addig viszont még le kellett cipelnünk több bőröndöt, búcsút venni anyától és az öcsémtől, plusz rászánni magamat, hogy most tényleg egy új élet következik, ahol nincsenek remélhetőleg Winstonok, Samanthák, meg az ezekhez hasonló gerinc nélküli egyedek. London komolyan félhet, mert ha oda én beteszem a lábamat…

Megráztam a fejemet, egy határozott mozdulattal a fejemre húztam a csöves sapit, amit nem mellesleg legutoljára tizenhat évesen hordtam, majd elégedetten végigmértem a tükörképemet, aki próbált magabiztos nőnek látszani, viszont nemigen ment neki. De legalább megpróbált változni, hiszen nem lehetek az az örökké kesergő, bénázó lány, aki egy kisvárosban nőtt fel. Többé nem. Meg kell mutatnom nekik, mit vesztettek.

Kihúztam magamat, felvettem a szokásos ’hagyjál békén’ arckifejezésemet, amelyet leginkább a csodálatos barátnőm, Stella fején csodálhatunk, határozottan megragadtam a kézitáskám és a szó szoros értelmében hurrikánt hagyva magam után száguldottam le az emeletre, ahol a vörös hajú barátnőm, valamint a családom már várt. Anya meghatódva, mert megélte azt a pillanatot, hogy a saját lábamra állok, az öcsém meg morcosan, mivel itt hagyom őt a házisárkánnyal, ráadásul Winston szívatása is egyedül majd rá hárul… de azt hiszem, az utóbbiban majd fognak neki segíteni a haverjai.

– Vigyázz magadra, kincsem! S ne feledd, a hosszú élet titka…

– a gyakori lábmosás – fejeztem be reflexből anya mondatát, mosolyogva megöleltem, ahogy az öcsémet is, belebújtam a tornacipőmbe, s magam után húzva elhagytam a házat, ahol felnőttem. Mondhatnánk úgy is, hogy a kismadár kirepült a fészekből, hogy felfedezze a nagyvilágot.

Nagyvilág, Föld, emberek… jövök! Mert hiába pörögtek fel az elmúlt napok eseményei, hiába törtem össze és hiába értek továbbra is azok a sokkhatások, nem voltam hajlandó alábbadni, mivel Stellának most az egyszer ténylegesen igaza volt: a saját lábamra kell állnom, akár tetszik, akár nem. S ebben London segíteni fog.