4. Lakótárs

Eleve nem szerettem volna Stellára hallgatni, mikor felvetette a buszozás ötletét, ámde nem maradt más választásunk. A repülőgépre egy fityingünk se volt, különben is, kétlem, hogy a két település közötti távolságra egyáltalán rászánnak egy szárnyas gépet, vonattal mindketten gyűlöltünk utazni, mivel rengeteg rajta az idegbeteg pacák, aki a kanosságát szeretné kiélni, így tettük le a voksunkat a négykerekes közlekedő eszköz mellé, amit világéletemben utáltam. Hogy miért? Ennek egy egyszerű kis története van, ami anya szerint mulatságos, szerintem pedig felérne a Péntek 13 című film horrorisztikusságához.

Minden egy szép nyárias, napsütéses reggelen kezdődött, amikor legalábbis a tizenkét-tizenhárom évesekből álló volt osztályom elindult egy kétnapos kirándulásra. Mivel a szülők lerendezték nekünk a csotrogányt, így busszal kényszerültünk menni, habár, ennek annyi előnye volt, hogy hajnali hatkor kellett kint csöveznünk az iskolánál, nem pedig négykor, mikor még a kakas se rikolt, pedig mi romantikus lenne már. Mindegy, lényeg a lényeg, az elindulás után öt perccel az egyik osztálytársam telibe hányta a mellette ülőt, ezt pedig élő egyenesben néztem végig, ráadásul nekem kellett feltakarítanom a szutykot, ami a padlóra került. Ha még ez nem lett volna elég, hússzor lefejeltem az előttem lévő ülés támláját, mivel a sofőr nem volt éppen elővigyázatos és csak úgy jókedvéből is vidáman fékezett egy nagyot, hátha kitörik a nyakunk. Mire odaértünk, konkrétan agyrázkódásom volt, ezen felül az osztály legidegesítőbb, legcsalafintább, leg… izémizébb sráca mellett ültem, aki állandóan azzal próbált szórakoztatni, hogy a hajamból húzott elő egyfontosokat, mintha legalábbis pénzfelvevő automata lennék, nem ember.

Ugyanez visszafelé is eljátszódott, annyi különbséggel, hogy senki nem okádta ki az emberét, viszont kis híján kizuhantam az ablakon, köszönhetően az egyik bamba lánynak, aki nem visszahúzott volna, mikor kihajoltam, hanem még meg is lökött, hátha kerék alá kerülök. Mondjuk, azóta se beszélünk egymással, mert a tanárnő leordította a fejét, amiért ennyire balfék, sőt, még azt is hozzátette, hogy még tőlem is szerencsétlenebb, ami nagy szó, tehát megérthető az egymáshoz való hozzáállásunk. Én megorroltam rá, amiért majdnem megölt, ő meg azért, mert miattam lett kiosztva. Hoppá, elnézést, legközelebb nem lesz ilyen.

Szóval, igazi jó élmények fűződnek ehhez a nemes tragacshoz, még ha azt is mondják, hogy ez a fajta utálatom gyerekes. De, na. Minden embernek vannak ellenségei, nem? Nekem egy busz. Valaki meglát egy ananászdarabot és már sikoltozva menekül, őt nem kell kigúnyolni, mi? Hát, persze, hogy nem, mert itt vagyok én, Roxana Greenfield, aki még férjhez is képtelen menni, mondjuk, nem az én hibámból, mert Winston volt a hunyó ebből a szempontból. Haha! Végre nem én baltáztam el valamit, gyerekek, bontsunk pezsgőt!

– Régi emlékek, mi? – bökött oldalba vigyorogva Stella, miközben letette maga mellé a bőröndöt és felnézett a hatalmas buszra. – Komolyan, élvezet lesz nézni az arcodat utazás közben. Egy másodpercét se fogom kihagyni.

– Ezzel tudod, mi a gond? – fordultam felé egy negédes mosoly kíséretében. Nem álltam meg, hogy ne szóljak vissza. Amióta Winston kiborított, s kirobbant szinte minden belőlem, amit magamban tartottam, azóta olyan nagyszájú és flegma lettem, hogy csodálkozom saját magamon. Alapvetően az a tipikus szerencsétlen, szótlan, visszahúzódó, mindent elfogadó kislány vagyok, persze, még mindig létezik ez az énem is, de mintha az most szünetre ment volna. Kikapcsolta saját magát. – Hogy mindvégig aludni fogok – mondtam ártatlanul.

– Hosszú volt az előző éjszaka? – váltott át kacérba a barátnőm figyelmen kívül hagyva a mellettünk elhaladó éppen hogy tizennyolcnak kinéző srácot, aki majdhogynem olyan perverzen nézett, mint azok a bácsikák, akiket említettem a vonatos téma alatt. – Te meg mit nézel, mint borjú az új kapura? – vakkantotta oda neki Stella barátságtalanul. – Még nem láttál két tizenkilenc éves lányt egy buszmegállóban? Szégyelld magad! – Visszafordult felém, a pillanatnyi felháborodottság másodpercek töredéke alatt tűnt el az arcáról. – Na?

– Fogjuk rá, hogy megnőtt az alvásigényem – válaszoltam, ami egy nagy hazugság volt részemről, ugyanis egész álló éjjel forgolódtam, mint grillcsirke a sütőben és akárhányszor csak lehunytam a szemeimet, s igazán elhatároztam, hogy most már komolyan alszok, berémlettek a templomi események és nem bírtam.

– Csak ki ne derüljön, hogy titokban terhes vagy Winstontól – kacsintott rám cinkosul (?).

– Az kéne még a boldogságomhoz – morogtam a nem létező bajszom alatt, aminek hatására Stella egyből felkapta a fejét. Lemondóan intettem. – Egyszer feküdtünk le, az is fél évvel ezelőtt volt, tehát ha már jönne a pici népművészeti edény, azt észrevettem volna, ha hinnéd, ha nem – nyugtattam meg, amint láttam, hogy mély lélegzetet vegyen a prédikáció belekezdéséhez.

Amúgy huh, tényleg csak az kéne, hogy időközben kiderüljön, hogy terhes vagyok. Az már tényleg hab lenne a tortán. Szinte minden héten látnám az arcát a rohadéknak, ami pedig a legjobb, hogy lenne egy kapocs, ami köti hozzám. A pici. De, mivel, szerencsére ilyen veszély többé nem is fenyeget, így nem kell azon rágódnom, mi lett volna, ha. Különben is, ez a rosszabbik fajta elmélkedés, amiből elég pár másodperc, hogy rájöjjünk, ez komolyan baromság, úgy, ahogy van.

– Én speciel attól tartok, hogy még nyolc hónap után se vennéd észre, hogy terhes vagy – vágta rá nem durván és sértően, hanem olyan csipkelődős fazonban, mégis elérte nálam, hogy felháborodottan kapjak levegőhöz. Na, ez aztán már tényleg nem igaz! Igenis, észreveszek dolgokat! Vegyük például, ismét az egyik sulis esetet, ami nem sokkal a szemöldökleégetős után volt, talán pár héttel. Észrevettem ám, hogy az egyik srác odáig van értem! Hah! Csak egyetlen gáz volt ezzel a dologgal: én nem különösebben viszonoztam a gyengédnek szánt érzelmeit. Végül is, talán egy hirtelen fellobbanó diákszerelem volt a srác részéről. Felesleges lett volna belebonyolódni a dolgokba.

– Hölgyeim, segíthetek? – jelent meg a buszsofőr, akire a jelek szerint vártunk. Stella egyből beszélni kezdett arról, hogy ezek a csomagok nem férnek el az utastérben, hacsak nem tökéletes tarolást akar látni egy hajtűkanyarnál, így legyen szíves betenni ezeket a bőröndöket a busz csomagtartójába. – Rendben – biccentett, megfogta a poggyászainkat és készségesen teljesítette a kérést.

– Azt hittem, könyörögnöm kellesz majd. Még a végén kiderül, hogy léteznek még normális emberek a Földön, rajtam kívül – fintorgott. Hitetlenül a homlokomra csaptam.

– Mert én nem vagyok normális? – kérdeztem vissza szarkasztikus hangnemben.

– A legkisebb mértékben sem vagy az – veregette meg a vállamat együtt érzően és fellendült a járműre. Az utolsó lépcsőfokról nézett vissza rám. – Most miért nézel rám úgy, mint egy anyagyilkosra? Te kérdezted. Én csak őszinte voltam – vont vállat lazán, s eltűnt az ülések között.

Sértődötten vettem egy mély lélegzetet. Stella, ezt megjegyeztem, örök életre – szusszantottam bosszúsan, majd követtem a példáját, fellendültem a buszra és lehuppantam a mellette lévő üres ülésre, egészen hátul. Csak sajnos, nem a leghátsó ülések egyike voltak ezek, mert mögöttünk két tinédzser fiú viháncolt valami Green Day számot dúdolva, s nem úgy tűntek, mint akik most készülnek lenyugodni.

Remek – nyúltam bele a táskámba, elővettem a zenelejátszómat, a fülhallgatókat bedugtam a fülembe. Most se lesz egy nyugodt utam. Habár… meg is lepett volna, ha kivételesen nem kerül el a balsors.

*

Egyenesen megkönnyebbülés volt leszállni a buszról, pláne nem is tudom hány óra üldögélés után (mindenesetre a lejátszási listám párszor elindult újra), plusz a mögöttem ülő srácok rúgásai tettek róla, hogy egy ideig ne érezzem a veséimet. Az út felénél körülbelül, próbáltam őket jobb belátásra bírni, miszerint jobb, ha nem húznak velem újat, azonban erre annyit kaptam válaszul, hogy kussoljak be és ne akarjam, hogy megdugjanak a busz vécéjében. Ennek hallatára, úgy vélem, lesokkolt arckifejezéssel fordulhattam vissza, mert amint rám nézett Stella, visítva röhögött fel, hogy nézzétek már, milyen arcot vágok. Nos, köszönöm, legalább megtudhattam, hogy rá is számíthatok ilyen helyzetekben.

Leszállva az első dolgom volt megkaparintani a csomagjaimat, s miután mindegyiket valahogy magamra akasztgattam, Karácsonyfa érzéssel fordultam a legjobb barátnőm felé, aki éppen próbált nem kiröhögni.

– Még tegnap este találtam neked az Interneten egy albérletet, London viszonylag egyik jobb környékén. Lesz egy lakótársad, nem mintha nem bírná megfizetni a rezsit meg az egyéb költségeket, viszont úgy tűnt, társaságra vágyik. S amikor meghallotta, hogy lány vagy, egyenesen kivirult – kezdte el felvázolni a szituációt, ámde én ebben a pillanatban le is állítottam. A nagy könyvben nem úgy van megírva, hogy majd én gondoskodom magamnak ezekről a dolgokról és addig a segítőkész barátnőnél lakik a delikvens? Ugye, hogy igen? Mert szerintem is.

– S-t-o-p – betűztem le neki. – Milyen albérlet? Azt hittem, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem egy híd alá fogok költözni, hanem hozzád – mondtam döbbenten.

– Bocsi, de így is szűkösen vagyunk – húzta el a száját. – Josh ráadásul nem nagyon rajong a barátaimért, mondván, hogy vidékről jönnek és az nagyon paraszt neki. Nem is tudom, engem hogy tűr meg – fintorgott, hangosan felnevettem. Nem bírtam megállni. – Így kénytelen voltam lesni neked egy lakást. Nyugi, a társbérlőd aranyos, nem egy láncfűrészes gyilkos lesz – kapta ki a csomagját a csomagtartóból, intett a buszsofőrnek, aki éppen leállt cigizni, s a karomnál fogva húzott el a következő zebráig, amin átkeltünk, amikor nem jött egy autó sem.

– Remek – mondtam „lelkesen”. Mit ne mondjak, pont hogy egy új arccal nem volt kedvem ismerkedni, akiről még azt sem tudni, hogy milyen. Csak úgy beállítok, hogy szevasz, én jönni valahonnan messziről és remélni, hogy élvezni veled együtt közös lakás. Ja, és én törni angol, mert lenni pici kínai. Ámen.

Az elkövetkezendő pár percben lepuffantottunk (nem szó szerint) egy taxit, ahová berakodtuk a csomagjainkat, végül beszálltunk a hátsó ülésre, Stella pedig eldarálta a címet, ahová megyünk. A taxis bólintott, nem nézett ránk, hanem szó nélkül kisorolt a forgalomba, mi pedig kicsit megnyugodva dőlhettünk hátra, hiszen ez mégsem a busz volt. Ez kényelmesebb, igaz, maga a kocsi nem a legmodernebb, de a maga módján tökéletes. S nem férnek be tinédzserek, akik lenyanyáznak.

Elmélázva tekintettem ki az ablakon és csodáltam a város szépségét. Csak néhányszor volt alkalmam ide feljönni, s mindig elkápráztatott az épületeknek a stílusai, valamint ezt a várost jellemző kis vonások, mint például az állandó embertömeg, néhány elvetemült One Direction rajongó, akik a fiúkat ábrázoló pulcsiban rohangáltak le-fel… Hm. Ők még nem is tudták, hogy volt szerencsém megcsodálni az egyik srácnak a fejlődését, egészen pici elsős kora óta. Nem vagyok rá büszke, nem ismertük egymást személyesen, mert nem is nagyon voltunk tárgyalóviszonyban, de legalább részese lettem, ahogy felcseperedik. S, igen… ezért néhány rajongó most meg is ölne, ha megkaphatnák a halálom után ezeket a képeket.

A kocsi hirtelen befékezett, elérve azt, hogy felkenődjek az ablaküvegre és morcosan nézzek vissza a sofőrre, aki bejelentette, hogy itt vagyunk. Nagyszerű. Kicsit kellemesebben nem tudta volna felvezetni ezt a témát? Már csak úgy kérdezem.

A férfi még segített kipakolni a csomagtartóból, majd a pénzt megkapva el is hajtott, s ezek után akadt csak alkalmam igazán megcsodálni a felém tornyosuló emeletes házat, ahol ezek szerint a lakásom helyezkedik el… ami valakivel közös lesz.

– Szedd össze magadat és ne nézz már tátott szájjal! – rúgott a lábamba Stella aranyosan. Felszisszenve kaptam felé a fejemet, bosszúsan visszalöktem, felkaptam a csomagjaimat és varázslat segítségével bekerültem az épületbe, onnantól kezdve pedig Stellára hagyatkoztam, aki lazán a lifthez vezetett.

– De hogyhogy nincs interjú a lakáselfoglalás előtt? Sántít nekem ez a dolog, Stella – néztem a barátnőmre, amikor beszálltunk a liftbe, s lenyomta az ötös gombot.

– Maradjunk annyiban, hogy egy régi ismerősöm a srác, rendben? – sandított felém nagyon gyanúsan. Ó, te jó ég. Stella, már megint mibe kevertél engem? Régi ismerős? Meg van ez húzatva? Ráadásul srác? S mi van, ha megerőszakol álmomban és tudatom nélkül becsúszik egy baba, ha? Erre még nem gondolt? Szent szűz Mária az egekben, mondd, hogy ez egy rossz vicc!

Csipogás jelezte, hogy megérkeztünk. Nagyot sóhajtottam, kiléptem Stellával együtt a liftből és kíváncsian követtem addig a bizonyos ajtóig, amit a jövőben ezek szerint nagyon sokat fogok tapizni és látni. Nos, helló bejárati ajtó, az én nevem Roxana Greenfield, de hívj csak Roxie-nak. Előre is bocsánat a sok csapkodásért, s az esetleg szexuális túlfűtöttségért majd, remélem, nem nagyon fogsz megsértődni, mert szeretek jóban lenni egy élettelen tárggyal. Azonban, remélem, hogy a sok hibám ellenére majd remek barátunk leszünk és nem fogsz megszívatni olyanokkal, hogy beletörik a kulcs a zárba meg ezek… mert akkor beléd fogok rúgni, öcskös, de abban nem lesz kegyelem!

Láthatatlanban fejen csaptam magamat. Most komolyan elkezdtem magamban beszélni egy ajtóhoz? Rendben, most vagy furán hat rám a londoni levegő vagy egyszerűen csak megbolondultam a katasztrófát követően. Ami a legszebb ebben, hogy mindkét eset fennállhat, ami pedig elég rossz, már ami a jövőmet illeti.

Stella becsöngetett, s a másik legjobb barátom, azaz az ajtó, feltárult és megjelent előttünk egy szőkésbarna hajú, barna szemű, magas, kigyúrt srác, akit joggal lehetett helyesnek és szexinek is hívni, ha nem üvöltött volna szerencsétlenről, hogy meleg, de mint a vaskályha télen.

– Szia Stella! – üdvözölte a barátnőmet két puszival, majd felém fordult. – És szia Stella barátnője, aki mostantól a lakótársam lesz – mosolygott.

– Maradjunk a Roxie-nál – biccentettem felé. Ő bólintott, szélesre tárta az ajtót és sürgetve betolt minket a lakásába. – Bocsi a nem éppen vendégszerető noszogatásért, azonban összekaptam az egyik tőszomszédommal és valahogy ma nincsen kedvem érvelni amellett, miért hasznos az alvás, főleg éjszaka, mikor a csend honol… s ezt miért rontja meg a nők sikoltozása – grimaszolt. – A nevem Nicholas, örvendek a szerencséhez – nyújtott felém kezet, amit nagy ügyetlenkedve el is fogadtam, miközben egyensúlyoztam a csomagjaimmal, ami tényleg nem volt könnyű feladat. – Dobd le azokat a bőröndöket, majd elrendezkedsz, kincsem! – vigyorgott rám.

Rendben, nincs tagadás. Ez a srác tényleg meleg… hála a jó Istennek. S nem lesz gond a fűtéssel télen se. Hm-hm. Még a végén kiderül, hogy ez a spontán való cselekedés nem is olyan rossz dolog, sőt, még jó dolgok is kikerekedhetnek belőle… most az egyszer nem bánom, hogy hallgattam Stellára.