3. Bosszúállás kirepülés előtt

Nem lett valami nagy szám, de a lényeg benne van.:) Köszönöm szépen mindenkinek, aki itt volt az előző résznél, remélem, nem csalódtok majd ebben a részben.^^ Szerintem olyan semleges.:D Jó olvasást.:D

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Véleményem szerint a mai napot el lehetne könyvelni a világ második legnagyobb katasztrófájának. Már csak azért kapta meg az ezüstérmes helyet, mert az aranyérmet természetesen a születésem pillanata érdemli meg, amikor legalábbis anya a világra szabadította a Föld első számú legbénább emberét, azaz engem. Nos, lényeg a lényeg, az esküvős blogom befuccsolt, sőt, még igazi élménybeszámolóval se tudok jönni, mivel úgy, ahogy volt, az egész el lett rontva. Mondhatnám csúnyábban is, de akkor azt hiszem, az életben nem kelnék fel a családi gép elől, ha ezt a káromkodásos sort részletezném.

Az egész nap úgy kezdődött, hogy ripityára tört a laptopom, anya segítségével, aki úgy döntött, hogy régen jött rám a frász és szabályszerűen berontott a szobámba, én pedig szabályszerűen (fő a szóismétlés) majdnem kilövési engedélyt adtam ki és repülve hagytam el a házat, annyira rám jött a frász. Ami pedig a legjobb, hogy a nyuszi létem alatt eldobtam magamtól a drágaságos gépemet (ami azóta a Minecraftos dobozomban pihen), a fallal összecsókolózott (romantikus halála volt) és az élvezettől egyszerűen kettétört. Így aztán, kereshetek szerelőt, aki talán képes életet lehelni belé vagy legalább lementeni azokat a dolgokat, amelyek rajta voltak és felettébb fontosak szerény személyemnek.

Utána kezdődött a sürgölődés-forgolódás, egy adag bénasággal megfűszerezve, mivel még mindig nem tudok magamtól reggelit csinálni, s a tükörtojás megégett. Jobban mondva égett a vágyban, hogy végre levegyem a tűzhelyről. Szó szerint. Így maradt a barátnőm által elkészített reggeli, ami természetesen mennyei volt, közben pedig beszámoltam neki arról, tulajdonképpen mikről is maradt le, míg ő élvezte a londoni életet. Mondjuk, nem sokról, mert ez egy kisváros és ha történik is valami, a térfigyelő kamerák (alias a pletykára éhes nénik) rögtön továbbítják az infót, tehát itt az információterjedés mértéke egy pletyka/tizedmásodperc. Komolyan.

Eltérve a bonyolult fizikától, megkezdődött a készülődés. Az oxigéntartalékaimtól megszabadultam, mikor felhúzták rám a ruhát, majdhogynem darázsderékkal rendelkeztem abban a pillanatban, habár azt is elárulom, hogy kedvem lett volna elájulni, a szentséges Dinnyére esküdve. Igaz, akkor anyám lekevert volna nekem két jó célzatú (?) pofont, miszerint ki éjjel nagylány, az nappal is legyen az, szóval nem sok értelme lett volna ájuldozni. Ilyenkor sajnálom, hogy apa meghalt.

Készülődés, készülődés és a változatosság kedvéért: még több készülődés. Dióhéjban ennyi volt a napom nagy része, aztán eljött a nagy sorsforduló: esküvő. Be kell valljam, hogy még mindig könnyezek, ha rágondolok, hogy amint kiszálltam az autóból, egyből beleestem egy pocsolyába, sőt, mi több, az oltárnál faképnél hagyott a vőlegényem, aki egy mocskos disznó, mégis szeretem, tehát mindenféle kamuzás nélkül elmondom nektek: ez életem egyik legnagyobb „élménye”. Pontosabban szívesebben várom ezek után a apokalipszist, mintsem egy újabb esküvőt.

Elegem lett belőle. Mert bezzeg a filmekben minden jóra fordul, ott szinte mindig boldog vég van, erre pont most kell megcáfolnia magát. Nem elég, hogy anya ki van borulva (jobban szerintem, mint én), Stella ugrándozik mellettem fél perce, hogy készülődjek már, az öcsém pedig úgy döntött, hadba vonul Winston ellen (a vízi pisztolyait rendezgeti, miszerint egy Greenfielddel csak úgy nem lehet kitolni), még ez is. Ha az volt a céljuk a fentieknek, hogy csalódjak, akkor örömmel közlöm, sikerült. De ők még nem tudják, hogy nem hagyom ennyiben. Még mielőtt elmegyek innen, lesz egy ajándékom Winstonnak, ami persze Stella ötlete volt, mert nem vagyok valami bosszúálló típus, viszont egyszer élek, egyszer meg infúzión fogok csüngeni.

Ámen.

Roxana Greenfield esküvős blogja hivatalosan is bezárt.”

Lementettem a bejegyzést, gyorsan publikáltam, még mielőtt meggondoltam volna magamat, kiléptem a felhasználómból, végül felnéztem a még mindig ugráló barátnőmre, aki időközben magához ragadott egy szendvicset és a szünetekben azt majszolgatta élvezettel. Biztos vagyok benne, hogy nem ő csinálta, hanem anya (neki is van egy olyan rossz szokása, miszerint ha ideges, akkor elkezd főzni, szendvicseket gyártani, sütni… ilyenkor tulajdonképpen úgy érzem, hogy egy hadsereget akarunk ellátni, nem saját magunkat), mert csorgott belőle a majonéz, márpedig Stella soha nem méretezi túl a szószok mennyiségét, pláne egy szendvics készítése közben. Mondjuk, egyszer megnézném, hogy a barátnőm valamit elront… mert eddig neki minden tökéletesen alakult, ellentétben velem, aki most ő nélküle egy romhalmaz lenne, idegi pontokkal, alaphalmaz nélkül.

– Indulhatunk, vagy még eszel egy kicsit rá? – pislogtam rá kérdően, miközben felálltam mindenféle szerencsétlenség nélkül, ami nagy csodának számított.

Stella egy ideig mérlegelte a dolgot, majd vállat vont, a mellette elhaladó öcsémnek a kezeibe nyomta a szendvicset azzal az utasítással, hogy fejezze be, ha már a nővéred barátnője megkezdte, majd csettintett jelzésül, hogy most már aztán minden szóba jöhet. Oké, határokkal persze.

– Annyira kíváncsi leszek az arcára, amikor csak úgy betörsz a lakásba. Mondjuk, van kulcsod, így ez nem számít annak, de akkor is. Biztos vagyok benne, hogy nem fog számítani rád. Már csak reménykedjünk, hogy nem éppen akkor fog hancúrozni azzal a varanggyal, mert akkor attól tartok, hogy egy örök életre szóló agyi károsodást szenvednék, veled együtt – kezdett el lelkesen mesélni, mondjuk, a végére a hangjába belevegyült némi gyűlölet, mégis maradt ugyanolyan vidám, mint volt. Őszintén, mióta hazaértünk és levettem magamról azt az esküvői ruhát, még nem láttam szomorúnak, csak boldognak és mérgesnek, ami fura volt. Túlságosan is.

– Én pedig azt remélem, hogy senki nem lesz otthon, de ha mégis, akkor normálisan le tudjuk rendezni ezt az egész ügyet. Nincsen kedvem cirkuszolni – sóhajtottam, belöktem a szobámnak az ajtaját, az ágyamhoz léptem, amire még ki volt terítve a menyasszonyi ruha, amit megfogtam és besuvasztottam a szekrényem aljába. Sajnáltam kidobni, mert gyönyörű volt fénykorában, ámde utáltam is ugyanekkor, mert utáltam. Pont.

– Tudod, hogy a veszekedés elkerülhetetlen. Én bármit kinézek egy kígyócsaládból. Valljuk be, Winston hiába volt kedves az elmúlt egy-két évben, legbelül mégis egy önző szemét, aki nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajts miatta, sőt, mi több, azt se várhatja el, hogy majd megbocsátasz neki, mert amit tett, az szégyen és gyalázat. A kis futatott utcalányáról nem is beszélve, akiről le merem fogadni, hogy addig volt igazán a barátod, míg rá nem tehette a mancsát a te „szőke” hercegedre – forgatta a szemeit Stella, megfogta a padlómon lévő dobozok egyikét, amelyek töltve voltak különféle kacatokkal és a kezembe nyomta. – Ismerem a fajtáját. Barátság az utolsó hasznos percig, utána vessz meg. De ne aggódj, Londonban nem ilyen lesz az élet, mert először is, listázni fogom a téged megbámuló srácokat, akiket gondosan lenyomozom és úgy gondolom, hogy tiszta a srác, már mehet is az ágy akrobatika – kacsintott rám, megfogta a második dobozt, amelyet megtámasztott az egyik combjával, míg fogta a másik kezével. – ÖCSKÖS, TOLD IDE A HÁTSÓFELED! FIZIKAI ERŐ KELL! – üvöltötte el magát, aminek hatására összerezzentem. – Tehát. Keresünk valami normális társaságot, ahol elfelejted, hogy eddig ki voltál és csinálunk belőled egy új személyt – vigyorgott rám. Megforgattam a szemeimet, nem mertem ellenkezni, hiába akartam, inkább mindketten oldalra néztünk, mert az ajtómban megjelent az öcsém.

– Hívattál, Stella hercegnő? – nézett csúnyán a barátnőmre, egy gúnyos vigyor kíséretében. Amúgy meg ő is boldog volt. Az örömtől visítva ugrott rám, mikor visszajöttem a parkból az idegösszeomlás után, amit először nem tudtam mire vélni. Azért kétlem, hogy ennyire szeretne.

– Na, látod, Roxie, az öcséd egy normális ember. Ő király a játékban, viszont te csak egy szolgálócseléd, aki állandóan csak bólogat, elfogadja a dolgokat és soha nem mondja el az igazi véleményét, mert fél. – A fogaimat kezdtem el csikorgatni, ahogy darálta a tanítóbeszédjét Stella. Komolyan kedvelem és szeretem, mint barátnőmet, de néha túllő a célon. Mint például most is. – Ezen a hozzáálláson is változtatni kell. Szentséges Isten, eddig hogy bírtátok? – fordult az öcsém felé.

– Nem zavar, hogy itt vagyok? – szólaltam meg felvont szemöldökkel, lendületből belekönyököltem az oldalába. Stella felnyögött, durcásan nézett rám, viszont a szemeiben láttam, hogy pont ezt akarta elérni nálam. Ki akarta hozni belőlem az állatot, mondjuk, a miértjét nem egészen értem. Szerintem eddig is normális voltam, nem mindenki lehet olyan nagyszájú és pimasz, mint ő. Valakinek meg kell hunyászkodnia, különben örökös harc lenne ezen a Földön.

– Nem – villantotta ki a fogait Stella, az állával az öcsém felé bökött. – Fogd meg a harmadik dobozt. Megyünk bulit rendezni Winstonnak és hivatalos keretek közt átadjuk neki az „Év szívtelen dögje” díjat, természetesen két pofonnal – húzta ki magát, elégedetten elmosolyodott, míg szemei villámokat szórtak.

Uram Isten. Mire vállalkoztam én.

*

Két alapvető ténnyel eddig is tisztában voltam. Az első az, hogy gyáva nyúl vagyok, főleg éles helyzetekben. A második tény pedig az volna, hogy néha túl elhamarkodottan döntök dolgokról, így amikor szembe kerülök annak következményeikkel, legszívesebben a falnak szaladnék és közben ütögetném magamat, hogy Roxie, te vadbarom.

Most viszont a kettő együttes erővel tört rám, amint megálltunk Winston kunyhójának nevezett kis villa előtt, aminek nem mellesleg két úszómedencéje is van, tehát tényleg egy lepukkant kis rozoga házban él a srác. Még fel is rémlett előttem az emlékkép, amiben éppen megkapom a második receptes könyvet (kis humorherold) és próbálom vele fejbe csapni, aminek következtében magamat találtam el és nemes egyszerűséggel belefordultam a vízbe. Ebbe az a poén, hogy nem tudok úszni, így gyakorlatilag két és fél percig fuldokoltam a medence alján, mire Winston rászánta magát, abbahagyta a röhögést és észbe kapott, miszerint ha nem cselekszik gyorsan, akkor már csak a síromat láthatja. De azt örök életéig.

Stella kihúzta magát, felvette a pökhendi arckifejezését és határozott léptekkel megindult a feljárón, ahogy utána mi is az öcsémmel, mint Greenfieldek. A bejárati ajtóhoz érve előhalásztam a kulcsot, ügyeskedve bedugtam a zárba és elfordítottam, a lakás rejtelmei pedig feltárult előttünk. Ami a legjobb, hogy vele együtt a vörös arcú Winston is szembe találta magát velünk, aki nem mellesleg csak egy szál alsónadrágban volt.

– Mi a…? – döbbent le teljesen, amint meglátott minket, tisztán látszott az arcán, hogy nem éppen a legjobb pillanatban törtünk rá. Ki tudja. Az is lehet, hogy éppen Samanthát csalja és éppen három kis buja lány vár rá a jakuzziban. Dögölne meg.

– Meglepetés! – vigyorodtam el kényszeredetten, beléptem a lakásba, elérve, hogy ezzel még saját magamat is megdöbbentsem. Sebaj. – Úgy gondoltam, hogyha már elláttál mindenféle vackokkal, amiknek a felét úgy se használtam világéletemben, akkor visszaadom. Ki tudja, lehet, hogy még valaki örömét leli benne, ha már kedvelik mások levetett cuccait. Jut eszembe, Samanthának mondd meg, hogy szívesen kölcsönadom neki az esküvői ruhámat, ha már annyira szereti azokat, amelyek hozzám kapcsolódnak. – Beszéd közben a kezébe nyomtam a dobozt, amiben azok a kis mütyürkék voltak benne. – De tudod mit? Inkább mégse. Mert nem leszek kapcsolható – fintorodtam el, s engedtem a csábításnak: rátapostam a lábára teljes erőből. – Ezt azért, mert faképnél hagytál az oltárnál – a másik lábát is megtámadtam. –, ezt pedig azért, mert röhögtél rajtam úgy, mint a többiek. Srácok, tegyétek le a cuccokat a földre. De várj, tudjátok mit? Öntsétek bele a medencébe.

– Roxie… – nézett rám hatalmas szemekkel Winston.

– Ugye hogy rossz, amikor visszanyal a fagyi? – Futólag rámosolyogtam Stelláékra, azonban az exem arcát hűvös arccal figyeltem. – De nehogy azt hidd, hogy egy percig is fájdalmat okoztál. Csupán elérted, hogy megkönnyebbüljek, mert valljuk be, nem én okoztam a nehéz életet, hanem te és az arrogáns viselkedésed, mert ne tagadd, tudom, hogy mindvégig csak szórakozás céljából tartottál magad mellett. Csak azt sajnálom, hogy erre most jöttem rá – sóhajtottam, hátráltam egészen az ajtóig, megvártam az öcséméket és együtt elhagytuk a Winston rezidenciát. Anélkül, hogy mentegetőzött volna, vagy bármi. Tehát igaz volt, amit mondtam. Minden egyes szavam, amit hozzávágtam… s a tudat tud a legjobban fájni, hogy mindvégig ott volt az orrod előtt az igazság, pontosabban ez, de te olyan vak voltál, hogy nem vetted észre és amikor itt az ideje, egy komplett bolondot csinálnak belőled. Mert néha nem az okozza a lelki sérülést, ha valaki hülyére vesz. Nem. Inkább az dönt porba, amikor rájössz, hogy olyasvalaki tette ezt veled, akiben megbíztál és szeretted őt. Semmi más.

*

Az úgymond „bosszúállás” után, amit nevezhetnénk végleges szakításnak is ezzel az erővel, otthon mindenki elvonult a saját kis hálókörletébe és a Greenfield házban reggelig egy pisszenés sem volt. Jobban mondva, ha egészen pontos akarok lenni, akkor reggel kilencig teljes béke honolt a házban, aztán következett a felfordulás. Anya nekiállt reggelit csinálni, azaz palacsintát sütött és kivételesen most nekem is szánt egy-kettőt, addig Stella a laptopját bütykölte és buszt nézett Londonig, ami remélhetőleg itt is megáll, én pedig csak néztem a menetrendet, mert mást nagyon nem tudtam mit csinálni. Teljesen hasznavehetetlen voltam, ami azt illeti, mondjuk, ezek után nem sok életerő szorult belém, ahhoz képest, hogy előző reggel még madarat lehetett velem fogatni. Azóta szakítottam a vőlegényemmel, aki a hátam mögött szerintem elszédítette a női populációnak egy negyedét, bőgtem egy sort és szinte érzem, hogy változik körülöttem a légtér, ezzel együtt én is.

Reggeli, valamint egy örömkiáltás után nekiálltunk készülődni, mivel durván egy óránk volt a busz megérkezéséig, addig viszont még le kellett cipelnünk több bőröndöt, búcsút venni anyától és az öcsémtől, plusz rászánni magamat, hogy most tényleg egy új élet következik, ahol nincsenek remélhetőleg Winstonok, Samanthák, meg az ezekhez hasonló gerinc nélküli egyedek. London komolyan félhet, mert ha oda én beteszem a lábamat…

Megráztam a fejemet, egy határozott mozdulattal a fejemre húztam a csöves sapit, amit nem mellesleg legutoljára tizenhat évesen hordtam, majd elégedetten végigmértem a tükörképemet, aki próbált magabiztos nőnek látszani, viszont nemigen ment neki. De legalább megpróbált változni, hiszen nem lehetek az az örökké kesergő, bénázó lány, aki egy kisvárosban nőtt fel. Többé nem. Meg kell mutatnom nekik, mit vesztettek.

Kihúztam magamat, felvettem a szokásos ’hagyjál békén’ arckifejezésemet, amelyet leginkább a csodálatos barátnőm, Stella fején csodálhatunk, határozottan megragadtam a kézitáskám és a szó szoros értelmében hurrikánt hagyva magam után száguldottam le az emeletre, ahol a vörös hajú barátnőm, valamint a családom már várt. Anya meghatódva, mert megélte azt a pillanatot, hogy a saját lábamra állok, az öcsém meg morcosan, mivel itt hagyom őt a házisárkánnyal, ráadásul Winston szívatása is egyedül majd rá hárul… de azt hiszem, az utóbbiban majd fognak neki segíteni a haverjai.

– Vigyázz magadra, kincsem! S ne feledd, a hosszú élet titka…

– a gyakori lábmosás – fejeztem be reflexből anya mondatát, mosolyogva megöleltem, ahogy az öcsémet is, belebújtam a tornacipőmbe, s magam után húzva elhagytam a házat, ahol felnőttem. Mondhatnánk úgy is, hogy a kismadár kirepült a fészekből, hogy felfedezze a nagyvilágot.

Nagyvilág, Föld, emberek… jövök! Mert hiába pörögtek fel az elmúlt napok eseményei, hiába törtem össze és hiába értek továbbra is azok a sokkhatások, nem voltam hajlandó alábbadni, mivel Stellának most az egyszer ténylegesen igaza volt: a saját lábamra kell állnom, akár tetszik, akár nem. S ebben London segíteni fog.