2. Irány London!

Átkötő jellegű rész. Innentől kezdve indul a buli! :D

Köszönöm szépen a véleményeket és a feliratkozókat! Remélem, nem bánjátok meg, hogy elkezdtétek olvasni ezt a kis iratot, s szórakozásotokat lelitek majd ebben a kis történetben! :) Sajnálom, hogy eddig nem nagyon írtam a részek elé, azonban mostanában erőt vett rajtam a mogorva énem és szokatlanul szűkszavú lettem. Próbálok ebből a fázisból most kitörni, éppen ezért lett olyan rövidke ez a rész is. De mint mondtam, ez után jön még a java a dolgoknak.:D

Jó olvasást, darlings.xx

Tudjátok, nagyon vacak érzés, hogy valakiben éveken át megbízol, sőt, még ő is úgy viselkedik, mint egy kisangyal és még soha a büdös életben nem adott rá okot, hogy féltékeny legyek, erre közönség előtt olyan szinten beéget és megaláz, hogy tulajdonképpen nincsenek is rá kifejezések. Persze, elkönyvelhetném most azt a galád árulót egy utolsó mocsoknak, sőt, akár szét is rombolhatnám a lakását, mert van hozzá kulcsom, mégis érzem, hogy egy cseppet sem segítene. Lehet, kitombolnám magamat, azonban nem ér meg egy rendőrségi kihallgatást, ráadásul ez alól nagyon nincs is mentség, ugyanis… rendben, ne is gondoljunk rá. Nem szabad! Ha csak tovább rágódom az ott történteken, rosszabb lesz. Sokkal, s nem akarok sírni egy olyan szemétláda miatt, mint Samantha vagy Winston, mert nem érdemlik meg egy könnycseppemet sem. Viszont annyira nehéz! Szíved szerint bebújnál a paplan alá és egész álló nap zokognál, amiért ezt tették veled, s nem mernéd kidugni az orrodat otthonról szégyenedben.

Tehetetlenül lehuppantam az egyik padra, a parkban. Páran hatalmas szemekkel mértek végig, hiszen a rohanásom közepette a ruhám szegélye koszos lett, a sminkem pedig pandamacis hatást keltett félórányi eszetlen bőgés után. Igaz, minden festék az arcomon vízálló volt, legalábbis elméletben, azonban nekem sikerült elérnem, hogy minden összefolyjon, így kétségbe is vontam a nő szavait, amit ecsetelés közben osztott meg velem. Hacsak… megint a szerencsétlenségem játszott közre, viszont jelentem, hogy ez egyáltalán nem vicces. Nagyon nem… a Sors valamiért nagyon nem kedvel. Először a gépem, aztán az égő tükörtojás, végül Winston… akad még valami mára?

Váratlanul valami a vállamra pottyant. Megmerevedtem ültömben, hirtelen azt hittem, hogy valaki megérintett hátulról és már éppen felkészültem arra, hogy orrba vágjam az ellenfelemet, mikor oldalra fordítottam a fejemet és észrevettem, hogy senki nincs mögöttem, csak éppen a felettem elterülő fán üldögélő madár óhajtott engem letojni. Bosszúsan fújtatni kezdtem, felmeredtem az ágakra és indulatosan felmutattam a középső ujjamat. Komolyan elegem lett a mai napból.

Elnéztem a másik oldalra, a fejemben egyre csak ugyanaz a jelenet játszódott le, amiben Winston nemet mond mindenki füle hallatára és átöleli a koszorúslányomat boldogan. Mindig, ugyanebben a pillanatban, a szívem még egy picit megrepedt, lassan hasadék fog keletkezni rajta, majd kettéesik és nem hinném, hogy el tudom majd viselni ezt a fájdalmat. Igazán megszerettem ezt a srácot, még akkor is, mikor egyáltalán nem nevetett egy olyan poénon, amin még egy humortalan személy is megállás nélkül, sírva röhög, elmúlt éveimnek minden percét neki szenteltem. Imádtam őt, hiszen végtelenül romantikus és szenvedélyes volt a maga nemében, szerettem a személyiségét, mert nem volt mindennapi. Különlegesnek számított, ő pedig anélkül nézett rám mindig, hogy elröhögte volna magát és soha nem emlegette fel nekem a bénaságaimat. Hittem, hogy ő viszont szeretett engem és nem érdekli a listányi bénázásom a mindennapokban, mert mindig elnézte nekem, amikor mondjuk eltörtem egy-egy vázát, amelyek éppen a kedvencei voltak. Most pedig kiderül, hogy minden, amit mondott, mutatott és éreztetett velem, hazugság volt. Átvert egy pókerarc segítségével, ennek ellenére úgy éreztem, mintha otthagytam volna egy darabot a lelkemből.

– Roxie – szólított meg egy lágy, dallamos női hang. Felemeltem a fejemet és döbbenten tapasztaltam, hogy nem vettem észre Stella megtorpanását előttem. – Beszélhetünk vagy még telebőgsz pár zsebkendőt? – kérdezte együtt érző mosollyal az arcán, leült mellém a padra.

– Nem, nincsen zsebkendőm – töröltem meg a szememet, mivel ismét könnyezni kezdtem tudtom nélkül. Ment egy kis adag szemfesték a kézfejemre, viszont az volt a legkisebb gondom jelen pillanatban. Más vágyam se volt, csak elfelejteni ezt a napot, hazamenni, lezuhanyozni és bebújni az ágyba, s addig elő nem jönni, míg ki nem jelentik, itt a világvége.

Stella megforgatta a szemeit, átnyújtott nekem egy PZS-t, amit egy hálás mosollyal elfogadtam és kifújtam az orromat. Lényegesen könnyebb volt venni utána a levegőt, de bedugult az orrom, így kénytelen leszek befújni valami orrsprayt, ha nem akarok napokig orrhangon beszélni. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha beszívnék héliumból.

– Amúgy beszélgethetünk. Azt hiszem, túl vagyok a kezdetleges sokkon. Majd este úgyis bepakolom a szakítós dalokat a zenelejátszóba, s elmerengek az életem értelmén, végül belefullasztom magamat egy kanál vízbe, mert rájövök, hogy az eddigi visongásaim teljesen feleslegesek voltak – biccentettem. Stella kikerekedett szemekkel bámult rám. – Úgy bizony, életem első szerelme, aki ráadásul el is jegyzett a világ egyik legszebb helyén, simán faképnél hagyott az oltárnál, mindenféle bocsánat nélkül. Innentől kezdve tárgytalannak gondolom a dolgot, hiszen megéltem életem egyik legnagyobb csalódását, s ha azt mondod, lesznek még ennél nagyobbak is, előbb találkozok Husztó kapitánnyal, mintsem bőgjek még kétszer ennyit – folytattam tovább a mondókámat, határozottan láttam magam előtt, ahogy szépen beledugom a fejemet egy kád hideg vízbe és nem is jövök fel levegőért.

– Te akkora egy idióta vagy – jelentette ki szemrebbenés nélkül Stella. Megragadott a két vállamnál fogva és erősen megrázott. – Öngyilkos ne legyél egy ilyen szarházi miatt, hallod? – üvöltötte az arcomba. – Maximum röhögne az a két bolond a sírod felett, miszerint ezt is elintézték, de tudod, mi lenne a legrosszabb nekik? Ha szélesen vigyorognál rájuk, mintha mi sem történt volna és éled tovább az életedet! Tudom, pocsék érzés, mikor egy srácra csak úgy elfecsérelted az életednek nem tudom hány tizedét, viszont hahó, nem ez a végső állomás! – rázott meg újra, elvette a kezét és kerek szemekkel bámult rá. – Ez mi? – mutatta felém a tenyerét, engem pedig akaratlanul is elkapott a röhögő görcs.

– Az imént tojt le egy madár a fáról – böktem a gyanúsított hely felé. Stella visítva pattant fel, s törölte meg a kezét a gyorsan előhalászott kendőbe, végül egy nyugodt arccal ült vissza mellém, mintha mi sem történt volna. – Amúgy pedig… igazad van. Bolond ötlet volt a részemről ez az egész gondolat, csak… neki is kellett egy kis idő, míg elfogadott, de rajta kívül ki más tenné meg ezt? A halálnak se kellene egy olyan szerencsétlen csaj, mint én.

– Roxie, most úgy beszélsz, mintha Winston lenne a világ közepe és egyben a Föld egyetlen hímnemű lénye. Tudod, hány millió cuki és rendes pasi rohangál ma az utcákon? A szemed kiesne, ha meglátnád, mennyire bugyi szaggatóak, basszuskulcs – nézett rám bátorítóan Stella. – Azt az örökös balfékséget meg ki lehet küszöbölni, csak akarni kell. Viszont ha valaki nem fogad el úgy, ahogy vagy és változtatni akar rajtad, akkor nem is érdemes azzal a valakivel kikezdeni. Ezer százalék, hogy akad valaki ezen a Földön, itt, aki úgy fog szeretni, ahogy vagy – kacsintott rám.

– S ha az a srác mondjuk Afrikában él, egy törzsben, ahol az emberek meztelenül járkálnak? – vontam fel a szemöldökömet. Stella idegesen a homlokára csapott. – Jó, tudom, lehetetlenül pesszimista vagyok, de akkor is. Annyira hihetetlennek tűnik, hogy valaki így elfogadna. Elvégre, én vagyok a két lábon járó tömegkatasztrófa!

– Akkor ott él és kész. Megtanulod a beilleszkedés folyamatát és kétlem, hogy a hasukat fogva röhögnének azon, ha mondjuk orrba csapod magadat – mondta komoly hangon. – Ráadásul lenne egy aranyos afrikai pasid, aki nem olyan seggfej, mint a civilizált hímegyedek többsége. Na – bólintott magának. – Amúgy meg, ne haragudj, hogy ezt mondom, de kétlem, hogy valaha is szeretted Winstont. Minimum a szerelem gondolatába zúghattál bele plusz teljesen elaléltál attól, hogy végre valaki rád nézett – tette hozzá, döbbent fejjel meredtem a barátnőmre, aki lazán vállat vont. – Ne haragudj, de olyan fejet vágtál, mikor beléptél abba templomba, mint aki nem férjhez akar menni, hanem a vécé felé igyekszik, mert nagy dolga van – fintorgott, leesett az állam. Ezt nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség. Nonszensz. Ostobaság. Bolondság. – Lehet, azt hiszed most, hogy megőrültem, de várd ki a végét. Ugyanis velem jössz Londonba és megtanítalak élni – vigyorgott rám, megragadta a csuklómat és felhúzott a padról. – S nem is fogsz ellenkezni. Most pedig hazamegyünk, levesszük ezt a megviselt ruhát, átöltözöl, összepakolsz, addig én beszélek az anyukáddal és este már bulizni is fogunk egy hatalmasat, csakhogy kiverjük a fejedből az összes idióta gondolatot, mert valahogy azt érzem, nem sokat segített most ez a lelkizés. Vagy tévedek? – sandított rám. Bambán bámultam vissza rá, mivel a rendszerem pont akkor indult újra, mivel hirtelen lettem megterhelve azzal a sok információval, amit Stella csak ukmukfukk rám borított.

Hogy én? Londonban? Megtanulni élni? Bulizni? Stella biztosan jól átgondolta ezt a dolgot? Mert attól tartok, London retteghet, mivel megy Roxana Greenfield és felrobbant mindent, amihez hozzáér. Jó szórakozást mindenkinek.