2. Irány London!

Átkötő jellegű rész. Innentől kezdve indul a buli! :D

Köszönöm szépen a véleményeket és a feliratkozókat! Remélem, nem bánjátok meg, hogy elkezdtétek olvasni ezt a kis iratot, s szórakozásotokat lelitek majd ebben a kis történetben! :) Sajnálom, hogy eddig nem nagyon írtam a részek elé, azonban mostanában erőt vett rajtam a mogorva énem és szokatlanul szűkszavú lettem. Próbálok ebből a fázisból most kitörni, éppen ezért lett olyan rövidke ez a rész is. De mint mondtam, ez után jön még a java a dolgoknak.:D

Jó olvasást, darlings.xx

Tudjátok, nagyon vacak érzés, hogy valakiben éveken át megbízol, sőt, még ő is úgy viselkedik, mint egy kisangyal és még soha a büdös életben nem adott rá okot, hogy féltékeny legyek, erre közönség előtt olyan szinten beéget és megaláz, hogy tulajdonképpen nincsenek is rá kifejezések. Persze, elkönyvelhetném most azt a galád árulót egy utolsó mocsoknak, sőt, akár szét is rombolhatnám a lakását, mert van hozzá kulcsom, mégis érzem, hogy egy cseppet sem segítene. Lehet, kitombolnám magamat, azonban nem ér meg egy rendőrségi kihallgatást, ráadásul ez alól nagyon nincs is mentség, ugyanis… rendben, ne is gondoljunk rá. Nem szabad! Ha csak tovább rágódom az ott történteken, rosszabb lesz. Sokkal, s nem akarok sírni egy olyan szemétláda miatt, mint Samantha vagy Winston, mert nem érdemlik meg egy könnycseppemet sem. Viszont annyira nehéz! Szíved szerint bebújnál a paplan alá és egész álló nap zokognál, amiért ezt tették veled, s nem mernéd kidugni az orrodat otthonról szégyenedben.

Tehetetlenül lehuppantam az egyik padra, a parkban. Páran hatalmas szemekkel mértek végig, hiszen a rohanásom közepette a ruhám szegélye koszos lett, a sminkem pedig pandamacis hatást keltett félórányi eszetlen bőgés után. Igaz, minden festék az arcomon vízálló volt, legalábbis elméletben, azonban nekem sikerült elérnem, hogy minden összefolyjon, így kétségbe is vontam a nő szavait, amit ecsetelés közben osztott meg velem. Hacsak… megint a szerencsétlenségem játszott közre, viszont jelentem, hogy ez egyáltalán nem vicces. Nagyon nem… a Sors valamiért nagyon nem kedvel. Először a gépem, aztán az égő tükörtojás, végül Winston… akad még valami mára?

Váratlanul valami a vállamra pottyant. Megmerevedtem ültömben, hirtelen azt hittem, hogy valaki megérintett hátulról és már éppen felkészültem arra, hogy orrba vágjam az ellenfelemet, mikor oldalra fordítottam a fejemet és észrevettem, hogy senki nincs mögöttem, csak éppen a felettem elterülő fán üldögélő madár óhajtott engem letojni. Bosszúsan fújtatni kezdtem, felmeredtem az ágakra és indulatosan felmutattam a középső ujjamat. Komolyan elegem lett a mai napból.

Elnéztem a másik oldalra, a fejemben egyre csak ugyanaz a jelenet játszódott le, amiben Winston nemet mond mindenki füle hallatára és átöleli a koszorúslányomat boldogan. Mindig, ugyanebben a pillanatban, a szívem még egy picit megrepedt, lassan hasadék fog keletkezni rajta, majd kettéesik és nem hinném, hogy el tudom majd viselni ezt a fájdalmat. Igazán megszerettem ezt a srácot, még akkor is, mikor egyáltalán nem nevetett egy olyan poénon, amin még egy humortalan személy is megállás nélkül, sírva röhög, elmúlt éveimnek minden percét neki szenteltem. Imádtam őt, hiszen végtelenül romantikus és szenvedélyes volt a maga nemében, szerettem a személyiségét, mert nem volt mindennapi. Különlegesnek számított, ő pedig anélkül nézett rám mindig, hogy elröhögte volna magát és soha nem emlegette fel nekem a bénaságaimat. Hittem, hogy ő viszont szeretett engem és nem érdekli a listányi bénázásom a mindennapokban, mert mindig elnézte nekem, amikor mondjuk eltörtem egy-egy vázát, amelyek éppen a kedvencei voltak. Most pedig kiderül, hogy minden, amit mondott, mutatott és éreztetett velem, hazugság volt. Átvert egy pókerarc segítségével, ennek ellenére úgy éreztem, mintha otthagytam volna egy darabot a lelkemből.

– Roxie – szólított meg egy lágy, dallamos női hang. Felemeltem a fejemet és döbbenten tapasztaltam, hogy nem vettem észre Stella megtorpanását előttem. – Beszélhetünk vagy még telebőgsz pár zsebkendőt? – kérdezte együtt érző mosollyal az arcán, leült mellém a padra.

– Nem, nincsen zsebkendőm – töröltem meg a szememet, mivel ismét könnyezni kezdtem tudtom nélkül. Ment egy kis adag szemfesték a kézfejemre, viszont az volt a legkisebb gondom jelen pillanatban. Más vágyam se volt, csak elfelejteni ezt a napot, hazamenni, lezuhanyozni és bebújni az ágyba, s addig elő nem jönni, míg ki nem jelentik, itt a világvége.

Stella megforgatta a szemeit, átnyújtott nekem egy PZS-t, amit egy hálás mosollyal elfogadtam és kifújtam az orromat. Lényegesen könnyebb volt venni utána a levegőt, de bedugult az orrom, így kénytelen leszek befújni valami orrsprayt, ha nem akarok napokig orrhangon beszélni. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha beszívnék héliumból.

– Amúgy beszélgethetünk. Azt hiszem, túl vagyok a kezdetleges sokkon. Majd este úgyis bepakolom a szakítós dalokat a zenelejátszóba, s elmerengek az életem értelmén, végül belefullasztom magamat egy kanál vízbe, mert rájövök, hogy az eddigi visongásaim teljesen feleslegesek voltak – biccentettem. Stella kikerekedett szemekkel bámult rám. – Úgy bizony, életem első szerelme, aki ráadásul el is jegyzett a világ egyik legszebb helyén, simán faképnél hagyott az oltárnál, mindenféle bocsánat nélkül. Innentől kezdve tárgytalannak gondolom a dolgot, hiszen megéltem életem egyik legnagyobb csalódását, s ha azt mondod, lesznek még ennél nagyobbak is, előbb találkozok Husztó kapitánnyal, mintsem bőgjek még kétszer ennyit – folytattam tovább a mondókámat, határozottan láttam magam előtt, ahogy szépen beledugom a fejemet egy kád hideg vízbe és nem is jövök fel levegőért.

– Te akkora egy idióta vagy – jelentette ki szemrebbenés nélkül Stella. Megragadott a két vállamnál fogva és erősen megrázott. – Öngyilkos ne legyél egy ilyen szarházi miatt, hallod? – üvöltötte az arcomba. – Maximum röhögne az a két bolond a sírod felett, miszerint ezt is elintézték, de tudod, mi lenne a legrosszabb nekik? Ha szélesen vigyorognál rájuk, mintha mi sem történt volna és éled tovább az életedet! Tudom, pocsék érzés, mikor egy srácra csak úgy elfecsérelted az életednek nem tudom hány tizedét, viszont hahó, nem ez a végső állomás! – rázott meg újra, elvette a kezét és kerek szemekkel bámult rá. – Ez mi? – mutatta felém a tenyerét, engem pedig akaratlanul is elkapott a röhögő görcs.

– Az imént tojt le egy madár a fáról – böktem a gyanúsított hely felé. Stella visítva pattant fel, s törölte meg a kezét a gyorsan előhalászott kendőbe, végül egy nyugodt arccal ült vissza mellém, mintha mi sem történt volna. – Amúgy pedig… igazad van. Bolond ötlet volt a részemről ez az egész gondolat, csak… neki is kellett egy kis idő, míg elfogadott, de rajta kívül ki más tenné meg ezt? A halálnak se kellene egy olyan szerencsétlen csaj, mint én.

– Roxie, most úgy beszélsz, mintha Winston lenne a világ közepe és egyben a Föld egyetlen hímnemű lénye. Tudod, hány millió cuki és rendes pasi rohangál ma az utcákon? A szemed kiesne, ha meglátnád, mennyire bugyi szaggatóak, basszuskulcs – nézett rám bátorítóan Stella. – Azt az örökös balfékséget meg ki lehet küszöbölni, csak akarni kell. Viszont ha valaki nem fogad el úgy, ahogy vagy és változtatni akar rajtad, akkor nem is érdemes azzal a valakivel kikezdeni. Ezer százalék, hogy akad valaki ezen a Földön, itt, aki úgy fog szeretni, ahogy vagy – kacsintott rám.

– S ha az a srác mondjuk Afrikában él, egy törzsben, ahol az emberek meztelenül járkálnak? – vontam fel a szemöldökömet. Stella idegesen a homlokára csapott. – Jó, tudom, lehetetlenül pesszimista vagyok, de akkor is. Annyira hihetetlennek tűnik, hogy valaki így elfogadna. Elvégre, én vagyok a két lábon járó tömegkatasztrófa!

– Akkor ott él és kész. Megtanulod a beilleszkedés folyamatát és kétlem, hogy a hasukat fogva röhögnének azon, ha mondjuk orrba csapod magadat – mondta komoly hangon. – Ráadásul lenne egy aranyos afrikai pasid, aki nem olyan seggfej, mint a civilizált hímegyedek többsége. Na – bólintott magának. – Amúgy meg, ne haragudj, hogy ezt mondom, de kétlem, hogy valaha is szeretted Winstont. Minimum a szerelem gondolatába zúghattál bele plusz teljesen elaléltál attól, hogy végre valaki rád nézett – tette hozzá, döbbent fejjel meredtem a barátnőmre, aki lazán vállat vont. – Ne haragudj, de olyan fejet vágtál, mikor beléptél abba templomba, mint aki nem férjhez akar menni, hanem a vécé felé igyekszik, mert nagy dolga van – fintorgott, leesett az állam. Ezt nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség. Nonszensz. Ostobaság. Bolondság. – Lehet, azt hiszed most, hogy megőrültem, de várd ki a végét. Ugyanis velem jössz Londonba és megtanítalak élni – vigyorgott rám, megragadta a csuklómat és felhúzott a padról. – S nem is fogsz ellenkezni. Most pedig hazamegyünk, levesszük ezt a megviselt ruhát, átöltözöl, összepakolsz, addig én beszélek az anyukáddal és este már bulizni is fogunk egy hatalmasat, csakhogy kiverjük a fejedből az összes idióta gondolatot, mert valahogy azt érzem, nem sokat segített most ez a lelkizés. Vagy tévedek? – sandított rám. Bambán bámultam vissza rá, mivel a rendszerem pont akkor indult újra, mivel hirtelen lettem megterhelve azzal a sok információval, amit Stella csak ukmukfukk rám borított.

Hogy én? Londonban? Megtanulni élni? Bulizni? Stella biztosan jól átgondolta ezt a dolgot? Mert attól tartok, London retteghet, mivel megy Roxana Greenfield és felrobbant mindent, amihez hozzáér. Jó szórakozást mindenkinek. 

1. A nagy nap

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Azt mondják, utólag már csak röhögünk az esküvőn, hogy mennyire bénák voltunk. Én viszont attól tartok, hogyha visszagondolok erre, akkor ki fog törni belőlem a bőgés, mert nem olyanra sikeredett, mint a nagyfilmekben.”

Magamban elmélyülve nézegettem az ölemben lévő laptopot, a frissen felragasztott műkörmeimmel köröztem a klaviatúra fölött, majd mikor hallottam anyám eszeveszett üvöltését, miszerint toljam le a hátsómat, mert az esküvőkésésre nincs mentség (köztudott, hogy utolsó pillanatos érkező vagyok), kénytelen voltam feladni, hogy ma összehozok egy normális bejegyzést. Nem mintha a vőlegényemből (nemsokára férjem, Jesszus) és családomból kitört volna az öröm, mert gyakorlatilag közönség elé viszem a mindennapjaimat. Nem is tudom, hány órát papolt arról az apám, hogy a pedofilok lecsaphatnák rám és a többi, csak éppen ezzel pont az a gond, hogy elmúltam tizennyolc éves és tudok magamra vigyázni. Csak néha a szülők képtelenek rádöbbenni ennek az igazságára és azért is kardoskodnak a saját mondanivalójuk mellett, mert a kor nem számít egy elvetemültnek.

– Roxana! – robbant be a szobámba anya tragikus hirtelenséggel, aminek következtében sikoltva dobtam el magamtól mindent, ami a kezemben volt, ezáltal a gépem a legközelebbi falnak csapódott és egyszerűen kettéesett. Lemeredve néztem a darabjaira hulló most már roncsot. – Ó, az Isten szerelmére, már megint azt az Internetet bújod, még az esküvőd napján is! – korholt meg, rosszalló nézéssel odaállt elém és a karomnál fogva felhúzott, én azonban csak szipogva néztem a laptopom maradványaira.  Anyám idegességében a homlokára csapott. – Miben fogadjunk, hogy én jobban izgulok, mint te?

– Izgulok, de… – biggyesztettem le a számat. – a gépem! Minden rajta volt. Fotók, dokumentumok, nagy nehezen összekapart ruhavázlatok… – néztem rá az anyukámra, aki egyszerűen gyilkosan meredt rám. Ja, hogy ja! Nekem most az esküvőmről kéne hadoválni, ahelyett, hogy az odaveszett adatokat siratom? Vágom már!

– Valahogy nem csalódtam benned, Roxie – jelentette ki fura arckifejezéssel anya. – Már csak egy szemüveg kéne rád és vérbeli informatikus lehetnél. Még a kocka fejed is megvan hozzá – tette hozzá, én megütközve pillantottam rá. Az anyukák általában nem azt szokták mondani a lányuknak az esküvő napján, hogy gyönyörűek? Úgy őszintén, mondjuk, ahelyett, hogy kijelentené, hogy kocka fejem van, miközben nem is.

– Nincs is kockafejem! – kértem ki magamnak felháborodottan, a szemüveges megjegyzést figyelmen kívül hagyva. Régebben volt nekem, mivel szem-izomgyengeségben szenvedtem, azonban hamar átváltottam a kontaktlencsére egy idő után, mert állandóan pápaszemes-pattanásos Roxie-nak csúfoltak. Azért, mit ne mondjak, ők se voltak szebbek, miután leették magukat állandóan az ebéddel és visítva szaladtak végig az iskola folyosóján.

Anya elégedetlenül megcsóválta a fejét, mint aki nem hinné el, hogy ezt mondtam. Nem azért a húszasért, de szerintem igenis jogos az ellenkezésem… senki nem mondta még eddig azt, hogy kockafejem van, csak akkor, mikor egy dobozt húztam a fejemre, mert Minecraft bábu akartam lenni. Nos, igen… lehettem vagy tizenhét éves… agyilag viszont nyolc.

– Az én fejformámat biztosan nem örökölted – kötötte az ebet a karóhoz. – Apádnak meg kocka alakú volt a feje, így kétségtelen, hogy az van neked is. Most pedig, öltözz, fél óra múlva jön a kozmetikus és nem akarom, hogy Micimackós pizsamában lásson meg, majd röhögjön egy jót – mondta tovább könyörtelenül, majd olyan hirtelen hagyta el a szobámat, amilyenként be is toppant ide.

Hitetlenül néztem utána, végül feladtam ezt a reménytelen küzdelmet. A lényeg, hogy legyen egy egészséges önbecsülésed, onnantól kezdve pedig édes mindegy, mit mondanak a többiek. Felőlük aztán szambázhatok is hányingerig, akkor sem fog róluk megváltozni a véleményük… mondjuk, tény és való, hogy mostanában elég sokat ücsörögtem a gép előtt, mivel a blog teljesen lekötötte a figyelmemet és azon kaptam magamat, hogy egész nap csak növesztettem a hátsómat minimális mozgással. Az a mozgás pedig a leszaladok enni és pisilni volt, semmi más. Még annyit se mondtam az öcsémnek, hogy szia, aki nem mellesleg egész nap a szobájában tivornyázott és hisztizett, amiért férjhez megyek. Nos, igen… most már csak anyát tudja szadizni, s szerinte az „nem annyira izgalmas”. Mit ne mondjak, tényleg egy kaland lehetett neki, mikor hajnali négykor sikítva kergettem meg a ház körül két körön át, mert nem hagyott aludni. Habár, akkor anyát is felébresztettük, így most mi menekültünk, ő kergetett minket (megfordult a kocka), s mire kitomboltunk magunkat, felkelt a nap és mindenki mehetett a dolgára, egy csepp alvás nélkül.

Megráztam a fejemet, felkapartam a gépem maradványait, kerítettem egy dobozt (történetesen a Minecraftosat) és beleraktam a széjjeltört laptopomat. Fogtam egy filcet, ráfirkantottam az oldalára, hogy „Nyugodj békében!”, lezártam a doboz tetejét, s az íróasztalomra raktam.

Levettem a Micimackós hálóingemet – ebben aludtam, mondván, hogy az utolsó lányként töltött éjszakámat ahhoz méltóan töltsem el –, gyorsan belebújtam a kiválasztott fehérneműbe, aztán magamra varázsoltam egy lenge pólót és egy rövidnadrágot, végül leviharzottam a földszintre, s meg sem álltam a konyháig. Anya természetesen most se csinált reggelit nekem, ahogyan egészen tizennyolc éves koromtól fogva, mert úgy gondolta, hogyha már annyira nagykorúnak hangoztatom magamat, akkor csináljam meg magamnak a tükörtojást. Csak éppen nem tudta abban a pillanatban, mit vállal magára: énekelve főzök mindig. Soha nincs kivétel. Állandóan visítva dalolászok, éppen azt a dalt, ami az eszembe jut, és hogy még rá is fejeljek a dologra, egyáltalán nincsen hangon. Valahol egy medve dörmögése és egy manó sipítása közé tehető az énekhangom, ebből lehet köveztetni, hogy milyen valójában is a beszédhangom… Most pedig egy perces némacsendet kérek, hogy meggyászoljuk eme nemes tragédiát.

Nos, lényeg a lényeg, betoppantam a konyhába, anya pedig ugyanebben a pillanatban ki is rohant onnan, nehogy meghalljon akárcsak egy taktust is. Kár, pedig szívesen énekelek… mindenfélét, a Korn hörgésétől kezdve a Having my baby-t. Oké, az utóbbit ritkábban, mert azt csak akkor, mikor be vagyok rúgva vagy a kelleténél több trauma ért egy napon.

A hűtőhöz mentem, lábujjhegyre álltam és bekapcsoltam a rádiót, majd tettem hátra egy lépést, kinyitottam a hűtőajtót és kivarázsoltam belőle egy doboz tojást. Határozottan tükörtojást kívántam, éppen ezért táncolva vettem elő az egyik szekrényből egy serpenyőt a rádióban éppen felcsendülő Walking on sunshine-ra, az edényt ráraktam a gázra, meggyújtottam egy gyufával, vártam, hogy felforrósodjon az alja. Addig pörögve fogtam egy tálkát – megjegyzem, a hadművelet közben beakadt az egyik lábam a másikba és majdnem orra estem – és feltörtem két tojást riszálva magamat, a szívemet kiénekelve. Egy oldallépést követve felkaptam a tálkát, tettem hátra egy lépést, pingvintopogás közepette tettem egy félkört, a felsőtestemet rázva tettem rá a tojást a serpenyőre. Amaz felsercegett, megugrottam, elcsúsztam az egyik fiókhoz, ahol a fakanalat tartottuk, kivettem belőle egyet, a kanalat a vállamra helyezve csúsztam vissza a gáztűzhelyhez és továbbra is rázva magamat figyeltem arra, hogy ne égjen oda. Habár, eddig egy tükörtojást sikerült megcsinálnom (tegnap), tehát nem is reménykedtem abban, hogy ezt tökéletesre fogom megcsinálni. Már a táncikálás miatt se.

– I am walking on sunshine, woah, I am walking on sunshine, woah – daloltam, megfogtam a serpenyő a fülét és miközben ide-oda mozgattam az edényt, én is ide-oda ráztam magamat az ütemre, tartva a fakanalat a kezemben. Megengedtem magamnak egy pördülést, természetesen együtt a sülő tükörtojással, aminek következtében majdnem magamra borítottam az egészet, de éppen hogy megúsztam az egészet égési sérülésekkel. Hangos röhögésben törtem ki, tettem hátra ismét egy lépést streetdance-es stílusban, megráztam a csípőmet, ész nélkül csináltam pár kánkános mozdulatot, a fakanalat felhajítottam, ügyesen elkaptam és nekifutásból végigcsúsztam a sikamlós padlón, megállva az ajtónál és csak ekkor vettem észre, hogy közönségem akadt. – Hupsz – nyögtem kifulladva, rámeredve a vörös hajú lányra, aki lemeredve nézett végig rajtam.

– Azt eddig is tudtam, hogy őrült vagy, de hogy ennyire – mondta sokkoltan, s a kinézetéből nem jöttem rá, akkor a hangjából már igen, hogy kicsoda ő. Visítva ugrottam a nyakába, kis híján mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat.

– Stella! Hát eljöttél! – szorongattam halálra a váratlanul felröhögő lányt, aki gyengébben, azonban viszonozta az ölelésemet. – Azt hittem, az utolsó leveledből ítélve, hogy nem fogsz ideérni járattörlés miatt. Mi történt, hogy itt teremtél, mint derült égből égett fasírt? – néztem rá csodálkozva, miután elengedtem.

– Mindjárt elmesélem, csak előtte szeretnék még szólni, hogy valami lángol a serpenyőben – bökött a hátam mögé.

– Basszus! – sikkantottam. – Hozd a poroltót, a vécében van! A vécé meg még mindig ugyanott, még mielőtt megkérdeznéd – tettem hozzá az utolsó mondatomat, még mielőtt rákérdezett volna, odapattantam a serpenyő mellé, fogtam egy kéztörlőrongyot és csapkodni kezdtem a lángoló tükörtojást. Egyáltalán… egy tojás hogy képes lángra kapni?

A csapkodásomnak az lett a vége, hogy a rongy is kigyulladt, amit visítva dobtam a mosogatóba, s ráeresztettem azonnal a hidegvizet. Eközben Stella éppen hogy lefékezett a tűzre kapott tojás előtt, a megfelelő intézkedések után pedig már el is oltotta a hirtelen keletkezett tüzet. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, miután megszűnt a baj, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Én tényleg háziasszonynak születtem: már egy tojást se tudok megsütni anélkül, hogy kigyulladna.

– Anyukád helyében én nem hagynám, hogy a konyhában ténykedj. Rosszabb esetben felrobbantod az egészet, miközben megpróbálsz összekotyvasztani egy paradicsomlevest – kuncogott fel.

– HŐ! – háborodtam fel, a mai napon másodjára. – Annyira közveszélyes talán nem vagyok. – Látván Stella felvont szemöldökét, kénytelen voltam kijavítani magamat. – Na, jó, talán egy kicsit. – Stella szemöldöke még magasabbra szökött. – Oké, közveszélyes vagyok – jelentettem ki sóhajtva, a barátnőm elégedetten biccentett, ehhez aláfestésként megkordult a gyomrom. Elhúztam a számat. – Akkor maradunk a vajas kenyérnél ma is – sóhajtottam.

– Tudod mit? – előzött meg, még mielőtt a kenyértartóhoz léptem volna. – Megcsinálom én! Kétlem, hogy Winston feleségül venne egy négy ujjú lányt, annak ellenére is, hogy szép – tolt el a szék irányába, majd mikor megérkeztünk, lenyomott az ülőalkalmatosságra. – Így, ni. Míg én ténykedek, addig te mesélsz a Rómeódról, hogy milyen is valójában, kihagyva a levélben említett jelzőket, hogy mennyire okos, helyes, csinos, blablabla. Hányok – eresztett meg egy komoly pillantást felém. 

Nagyot sóhajtottam, elvigyorodtam, beletúrtam a hajamba, miközben elkezdtem mesélni a Winstonnal való találkozásomról, egészen idáig, hogy mégis miket éltünk át együtt.

*

Hála a kozmetikusnak és a fodrásznak, sikerült baleset nélkül túlélnem a készülődést. Nem úgy jártam, mint anno az egyik évnyitó ünnepség előtt, hogy miközben vasaltam a hajamat, leégettem a fél szemöldökömet. Nem viccelek, a fél iskola rajtam röhögött és röfögött, mikor meglátott. Még a bozontos szemöldökű nem is tudom ki is, akinek aztán tényleg kellett volna egy csipesz, hogy kiszedje magának. Most viszont a szemöldököm a helyén maradt, a hajam egy szoros kontyba volt felfogva és az állítólagos kockafejemet takarta a smink, vagyis ki lett egyensúlyozva az anyám szerinti előnytelenségeim. Egyedül a szememet nem kritizálta, mert azt tőle kaptam (ugyanolyan csillogó barnák), ezért pedig hálát adtam az égnek, hogy nem teljesen apám köszön vissza rólam.

Vennem kellett egy mély lélegzetet, mielőtt felhúzták volna a menyasszonyi ruhámnak a cipzárját. Most már én is határozottan éreztem azt az érzést, amit anya reggel: majd megvesztem az izgalomtól. Elvégre, nemsokára feleség leszek, nem is akárkié, hanem azé a fiúé, akit tiszta szívből szeretek és ő is el tudott fogadni engem a bénaságaimmal együtt, ami azért nagy szó. Életében egyszer röhögött csak, de az azért volt, mert a borsófőzelékbe véletlenül cukrot tettem, nem sót, ahogy azt a recept alapján leírták nekem. Azóta persze halomszámra veszi nekem a szakácskönyveket, csak úgy a poén kedvéből, azonban nem tudja ennek a hátulütőjét: lesz mivel lecsapnom, ha olyat mond, ami bánt engem. Igaz, az esetek többségében magamat találom el és nem azt, akit célba veszek, mégis élhetek a fenyegetéssel.

Stella előttem állt, teljes harci díszben és érdeklődve mérte fel magának a mellettem álló nyoszolyólányomat, aki egyben a másik legjobb barátnőm volt, Samantha. Ő egy földig érő, kék sifonruhában pompázott, míg Stella maradt a szokásos zöld, térdig érő ruhájánál, amely tökéletesen kiemelte hajának vörösségét. Elképzelhetetlen volt a két lány közötti különbség: míg Samantha komoly volt, szemei pedig értelmességet sugároztak, addig Stella maga volt a megtestesült bolondság, szemei pedig ragyogó zöldek voltak, ellentétben Sam mélybarna íriszeivel. Viselkedésük akár ég és föld, teljesen különbözőek voltak, mégis úgy imádtam őket, ahogy voltak, annak ellenére, hogy ők már első óta gyűlölték egymást, érthetetlen okokból. Stella állandóan figyelmeztetett, hogy vigyázzak Samanthával, mert egy álmok kis kígyó, míg az „kígyó” hangoztatta, hogy Stella rossz irányba fog elhúzni… képzelhetitek mekkora zavart okoztak a fejemben ezzel, aminek csak az angol himnusz eléneklésével tudtam véget vetni.

Anya megrántotta a fűzőt hátul, ami után majdnem kihánytam a belemet. Kénytelen voltam még beljebb húzni az amúgy nem nagy hasamat, levegőért kapdosva nyúltam a lányok felé, akik együtt érzően szorították meg a kezemet.

– Anyu – szólaltam meg. – Nem a múlt században vagyunk, itt nem kell darázsderékkal bevonulni egy esküvőre, legalábbis véleményem szerint – fordultam félig hátra.

– Nem érdekel – közölte kegyetlen hangon. – Az én lányom akkor is csinos lesz, ha bele is pusztul.

– Én is szeretlek, anya – forgattam meg a szemeimet, könyörgően néztem a két lányra, akik tökéletes harmóniában vontak egyszerre vállat. Ők is kaptak egy szemforgatást válaszul, majd ismét felnyögtem, azonban ezek után jöhetett a teljes ellazulás: anya megkötötte a fűző végét, így most már azon ügyködhettem, hogy kibírjam az esküvő végét ájulás nélkül. Mondjuk, arra várhattam is, mivel először a templomi, aztán a polgári esküvő lesz, a mosoly pedig végig ott fog pompázni az arcomon, miközben már azt várom, hogy megszabaduljak ettől a gönctől. Rendben, szépnek szép, azonban anya még a lelket is kiszorította belőlem.

A következő állomás a cipő volt. Szerencsére nem volt nagyon magas, egy laza hat centivel kiegyeztünk anyával, ráadásul ez a magas sarkú még meglehetősen is kényelmes volt, így biztos voltam benne, hogy nem fog benne fájni a lábam annyi menetelés és ácsorgás után. Nagyot sóhajtottam – már amennyire nagyot csak tudtam, mivel a ruha még mindig kalitkába zárta a rekeszizmaimat, a tüdőmet és társait.

Megigazították hátul a fátyolt, vetettek egy utolsó pillantást az arcomra, hogy minden rendben van-e a sminkemmel, majd kezdődhetett az igazi manőver: hogyan menjünk le a lépcsőn mindenféle felborulás nélkül. Mondjuk, hárman fognak tartani mindvégig, így képtelenség lezúgni tíz lépcsőfokot, mégis bíztam a szerencsémben, hogy most is el fog kerülni. Már csak azt remélem, hogy nem fog velem kitolni pont a ceremónia közepén és az Isten tudja, mi történik velem vagy esetleg a párommal.

Azonban most cserbenhagyott a szerencsétlenségem: sikerült lemennem. Majdnem örömujjongásban törtünk ki, viszont mégse nézhettünk ki hülyének, pont akkor, mikor Winstonnak a nővére odaadta nekem az esküvői csokromat egy széles mosoly kíséretében. Válaszul rávigyorogtam, megfogtam a virágköteget, s megálltam, hogy beleszippantsak. Nem akartam rögtönzött szénanáthát kapni a pollenektől, így tisztes távolságra eltartottam magamtól, persze eközben mosolyogtam és kimentünk a kint várakozó fekete kocsihoz, amibe némi ügyetlenkedés után sikerült beszállnunk.

*

Összeszoruló gyomorral álldogáltam a templom előcsarnokában, szó nélkül hagyva anyám mérgelődését. Na, igen. Miután kiszálltunk a kocsiból, egyikünk se vette észre a pocsolyát és a menyasszonyi vonulást helyből azzal kezdtem, hogy fenékre estem. Éppen ezért most a hófehér ruhámon egy hatalmas sárfolt található, amire rettentően büszke vagyok, hiszen erre még én se gondoltam ara-para címszó alatt. Tegnap eléggé bepánikoltam, éppen ezért egy Xanax-szal együtt feküdtem le, de szerintem látszik most rajtam a gyógyszer hatása: vigyorogva állok, a csokrot fogva, mintha mi sem történt volna, teljesen anyám agyára menve. Tényleg, annyira, de annyira büszke vagyok magamra!

Felsóhajtottam, majd az egyik emberke (nem tudom, hogy hívják) odalépett hozzám, hogy fél perc múlva manökennek érezhetem magamat, mert vonulok. Erősebben szorítottam meg a csokrot, éreztem, ahogy a nyugtató hatása kimegy a szervezetemből. A fenébe! Csak nehogy megálljak hirtelen a sorok közt és elkezdjek bőgni… nos, az az tényleg égés lenne. Még nagyobb, mint a büfögésnél.

Az emberke nem hazudott. Csakugyan fél perc múlva, ami nekem éveknek tűnt, felhangzott a Mendelsshonféle esküvői vonuló, kitárult előttünk az ajtó (anya időközben elosont, Samantha pedig beállt elém) és megkezdtük az ütemre való menetelésünket. Néhányan elcsodálkozva néztek rám, mintha legalábbis most derült volna ki, hogy valóban férjhez megyek, ámde a hátsó sorokból fokozatosan hangzott fel a nevetés… hm. Csak nem egy sárfolt van a menyasszonyi ruhámon?

Nem foglalkoztam velük. Minden figyelmemet Winstonnak szenteltem, aki halványan mosolyogva várt az oltárnál, ahol majd hivatalosan is letesszük az eskünket, miszerint jóban és rosszban, egészségben és betegségben is kitartunk egymás mellett. Úgy legyen. Ámen.

Samantha félrelépett, mikor elérte az oltárt, röviddel azután már ott álltam Winston előtt, aki bátorítóan megszorította a kezemet és villantott egy féloldalas vigyort, amitől a vér az arcomba szökött. Rendben. Napi pirulás, pipa. Most már csak tényleg azért imádkozom, hogy ne ájuljak el a kettős hatástól: a ruha és Winston kinézete.

A pap elkezdte a szokásos beszédjét, amely számomra egy természetes alapzajnak bizonyult, mivel egy árva szót se fogtam fel belőle, csak akkor eszméltem fel, mikor mondta a teljes nevemet és megkérdezte tőlem, hogy akarom-e hites férjemül az előttem álló fiút. Habozás nélkül igennel válaszoltam.

– Winston Crusader – szólalt meg a pap orrhangon. – Akarod-e hites feleségül az itt jelenlévő Roxana Greenfield-et? Ígéred-e, hogy kitartasz mellette jóban, rosszban, egészégben és betegségben, míg a halál el nem választ? – fejezte be a beszédét és most az itt összecsődült nép rámeredt, köztük én is. Istenem, csak ne most igazodjon be a félelmem, kérem…

– Nem – válaszolta könnyedén, kicsikarva az emberekből, többek közt tőlem is egy döbbent arckifejezést. Pontosabban én tátott szájjal és fél szemmel tikkelve meredtem rá, meg mertem kockáztatni, hogy úgy néztem ki, mint egy majom.

– Ugye ez nem a sárfoltos ruhám miatt van? – nyögtem ki elképedve, Winston megrázta a fejét, elengedte a karomat, a hátam mögé lépett, magához rántotta Samanthát és megcsókolta. Felfordult a gyomrom, olyan szinten, hogy majdnem lehánytam őket, csak az önuralmam tartott vissza, de az is egy cérnaszálon függött.

– Én őt venném feleségül – karolta át Samantha derekát lazán Winston, ránézett a papra, akit szintén megdöbbentett a váratlan esemény, mert még a kis könyv is kiesett a kezéből. Hitetlenül néztem a párosra, akik önelégülten vigyorogtak…

… sírva rohantam ki a templomból.

Bevezető

Részlet Roxana Greenfield blogjából:

„Már teljesen átérzem, a lányok mit is emlegetnek tulajdonképpen az ara-para kifejezés alatt, és hogy ez tulajdonképpen miféle nyomást is gyakorol egy nő vállára, aki mondjuk, másnap készül férjhez menni. Tudjátok, az aggodalom, hogy minden tökéletes legyen, és még véletlenül se böfögjön bele egy vendég a szertartásba… kicsit se lenne égő, amikor éppen kimondanám a boldogító igent, erre megérkezik a helyi tájfun egyenesen egy jelenlévő szájából. Aztán ott van a mindent elsöprő félelem is. Mindaddig teljesen biztos vagy benne, hogy az együtt töltött idő szuper lesz, s nem fog betenni a kapcsolatnak a férj-feleség játék, ami mondjuk, már régen nem a papás-mamás dologhoz tartozik (ugye a plusz tizennyolcas jelenetek miatt) és legfőképp nem uralkodik el egyik félen se az örökös pánik, hogy mi van ha a másik kujon félrelép, míg oda nem állsz a párod elé és meg nem fogod a kezét.
Mindenesetre, én rettenetesen várom a holnapi napot, még ezek mellett is. Igaz, utálom a tömeget és a távoli rokonokat, akik hatéves korom óta nem láttak és felkiáltanak, hogy „DE MEGNŐTTÉL!” (csodálod?), aztán összetapizzák a ruhámat mindenféle bocsánat nélkül, aztán nyálban úszva mehetek is az oltár elé. Alala. Még szerencse, hogy a sminkessel kiegyeztünk a vízálló festékben, ha esetleg elbőgném magamat – mert milyen esküvő az, amelyiken nem bőgnek?
Könnyes; juj, de nagyot trollkodtam! No, sebaj.
Lényeg a lényeg: HOLNAP FÉRJHEZ MEGYEK!

Roxana J<3”