5. Parti

Megérkeztem egy viszonylag hosszabb fejezettel, de erre már nyugodtan mondhatjuk azt, hogy elindította azt a bizonyos eseményszálat, amit terveztem.:D Helyszínnél vagyunk, csak pár szereplő hiányzik már a repertoárból, azonban ezt a hiányt is pótolni fogom az elkövetkezendő részekben :D

Köszönöm szépen a véleményeket, nagyon jól esnek, valamint a pipákért is rettentően hálás vagyok!:) A hét rendszeres olvasóról nem is beszélve... hű, megtiszteltek azzal, hogy méltónak találjátok a sztorit ahhoz, hogy figyelemmel kövessétek! :)

Jó olvasást!:)

A londoni tartózkodásom cselekményei nem egészen úgy alakultak, ahogy én azt megálmodtam még otthon. Először is, a terveimben nem szerepelt az, hogy a lakótársam homoszexuális lesz és már az első öt percben rá is fogok erre jönni. Az lett volna a minimum, hogy a lányokhoz vonzódik, és ki tudja, talán még be is szeretek, egy gyönyörű szerelmes történetet kihozva az amúgy tragikus kifejletű életemből. De mivel a drága Nicholas még hangot is adott a körömlakkok iránti vonzalmának, nem láttam semmi esélyét annak, hogy az első számú álmom be fog válni. Másodszor, mint említettem korábban, reménykedtem, hogy a barátnőmnél fogok lakni, csapunk egy hatalmas házibulit, ahol megismerkedek életem szerelmével, aminek a vége ugyanez lesz, mint az első opciónak. Az ember persze ilyenkor jogosan teheti fel azt a kérdést, hogy a lányok az efféle nyálban fullasztható történetekért vannak csak oda, azonban erre a válaszom egy hatalmas nem. Viszont akkor miért hajtogatom folyton a romantikus filmeket idéző jeleneteket? Nos… az ember mindig el szeretné felejteni azt a rosszat, amit megtapasztalt, s ki így, ki úgy találja meg a módját. Valaki leissza magát a sárga földig, valaki akaszt magának egy éjszakára való pasit, valaki órákig bőg és valaki megpróbál kétségbeesetten szerelmes lenni. Már ha sikeresen kizúgott az előző delikvensből, aki, csak hogy teljes legyen a jellemzés, egy szarházi.

Tehát, az új életem már nem azon a vágányon haladt, amit én előre kijelöltem, igaz, meglepő lett volna, ha tényleg úgy alakul, ahogy én pontosan azt elterveztem. Csak úgy a természetes szerencsétlenségemből kifakadóan mondom, hogy abszolút csodának számítana, ha kivételesen valami jó is történik velem. Mondjuk, kiderül, hogy Nicholas nem meleg, csupán így koptatja le addig a lányokat, míg meg nem találja az igazit. S az az igazi lehetnék én… befejeztem. Nem fantáziálok se Nicholasról, se arról, amit elképzeltem, mert még a végén kétszer akkorát csalódok az egészben, mint Winstonban… ami azért nagy szó!

Nagyot sóhajtottam, a mai napon nem tudom hányadjára. A csomagjaimat letettem a számomra kijelölt szobában, amely meglehetősen takaros és otthonos volt ahhoz képest, hogy egy ideje nem lakta senki. Arról nem is beszélve, hogy sokkolóan tágas volt egy panelházhoz képest… Persze, nem kis összegért kapom meg a franciaágyat, a két éjjeli szekrényt, a nagy gardróbot, a lilás függönyöket és szőnyegeket, a fürdőszobát, a konyhát és ezeket, hanem gyakorlatilag egy kisebb csillagászati összeget szándékoznak ezért kérni. Magyarán, ha azt akarom, hogy ne éljem fel a házas éveimre felhalmozott vagyonomat (nem kell nagy számra gondolni), akkor sürgősen el kell kezdenem dolgozni, szóval a munkahelyem előre retteghet a rájuk lezúduló Istencsapástól. Azaz tőlem, ha valakinek nem esett volna le.

Belegondolva, a munka nem is olyan tragikus. Egyszer, iskolai nyári szünetben vállaltam egy rövidebb lélegzetű diákmunkát, amit élveztem is, a főnökeim már kevésbé, akik a kávézó tulajdonosai voltak, mivel gyakorlatilag minden második vendéget leöntöttem forró kávéval a kényes helyükön. A hab a tortán már az volt, hogy kendővel itatgattam fel onnan és kaptam néhány gyilkos pillantást, valamint egy „ribanc” jelzőt is. Nyilván azt hitték, direkt bénázok, de nem. Nem ismertek túl jól, ahhoz képest, hogy valamelyikkel még egy utcában is laktunk és az anyámmal szoktak beszélgetni, főként arról, hogy én és az öcsém mekkora púp vagyunk a hátán. Az utóbbi időben, mondjuk, az esküvőmmel volt telekürtölve a környék, csak hogy még a vakond is tudjon róla, így kivételesen nem azt hallottam vissza, mekkora pancser voltam első osztályban, mikor pattanásos, fogszabályzós, zsíros hajú, tömpe dugó voltam, aki nem is hasonlított emberi alakú lányra. Még szerencse, hogy ezen a korszakon viszonylag hamar túlestem és jött a fényes hajú, éjszakai fogszabályzós, szép bőrű leányzó évek.

Tehetetlenül huppantam le az egyik bőröndömre. Az ágyat nem mertem felavatni, mert attól tartottam, hogy még a végén beszakad alattam és akkor körözhetek új után. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, éjszaka a földön fogok szunnyadni és éppen azt számolgatom, mennyi idő van még ébredésig. Ja, igen. Kell egy hét beszokási idő, mivel idegen helyen képtelen vagyok elaludni, s ez akkor szívás, mikor éppen nyaralni vagyunk és pont egy hét az a bizonyos időtartam, amennyit éppen eltöltünk ott.

A tekintetemet a barackszínű falakra szegeztem, amelyek meglehetősen kopottasak voltak és igencsak ráfért már egy frissítő festés. Nagyszerű. Még a végén kiderül, hogy az álomotthon nem is annyira az.

Lemondóan emeltem égnek a szemeimet, majd felálltam és elkezdtem kifelé pakolászni. Hamarosan kikerültek az elmaradhatatlan keretes fényképek a komódra, a ruhák be a szekrénybe, viszont azok a kacatok, amelyeknek semmi értelmét nem láttam, maradtak ott, ahol voltak, így a táskákkal együtt bekerültek a szekrény aljába. Mikor végeztem, elégedetten néztem körbe, habár az idegen érzetem továbbra is megmaradt. Jól nézett ki, ezt minden egoizmus nélkül jelentem ki, s ismerős cuccok köszöntek vissza rám, mégis hiányzott a családi otthon melege, valamint az öcsém ordibálása, miszerint egy zombi már megint lemészárolta, s attól tartok, ezt Nicholas nem fogja eljátszani hajnali kettőkor. Szerencsére és sajnos.

Megrezzent a telefonom, jelezve, hogy jött egy üzenetem. Megfeledkezve az ígéretemről dobtam le magamat az ágyra (láss csodát, nem szakadt be alattam) és kinyúltam a készülékért. Vigyorogva konstatáltam, hogy Stella az üzenet gazdája, tehát senki olyan nem keres, aki miatt felhúznám/elsírnám magamat. Mondjuk, az anyám, az öcsém, Winston, esetleg Samantha… Rendben, az utóbbi kettőről szó se essék inkább, viszont még mindig annyira felfoghatatlan, hogy képesek voltak mindvégig a szemembe hazudni. Egyszerűen képtelenség feldolgozni. Lehet, hogy egy idő múlva tényleg nevetni fogok ezeken a dolgokon, ámde görbüljek most meg, ha képes lennék röhögni.

Stella üzenete: Te, Nicholas, én. Parti. Este nyolckor megyek értetek taxival. Josh nem jön. Értesítsd Selyemfiút, nyilván oda meg vissza lesz az örömtől. Xxx

A mosoly, ami az arcomon szétterült, másodpercek leforgása alatt olvadt le. Stella túl sokat várt el tőlem. Az egy dolog, hogy elrángatott Londonba és beköltöztem egy számomra ismeretlen srác mellé, azonban egy parti?! Mintha nem tudná, hogy egyenesen a Sorscsapást hívta meg lazítani és szerintem tudja, milyen, ha én relaxációs állapotba kerülök. Mindenesetre, senkinek nem kívánom azt a látványt.

Roxie üzenete: Ezt nem gondolhatod komolyan. Az első napon le akarsz égetni?! – pötyögtem be a választ egy rosszalló fejcsóválás kíséretében, amit ő nem láthatott, így teljesen felesleges volt ez a mozdulat, mégis jólesett. Közben ordítottam egy Nicholasnak, hogy tolja be a hátsóját a szobámba, mert Stellának ismét akadt egy fantasztikus ötlete, ami meglepetésemre, a srác egy morgással fogadott. Hm. Akkor úgy látszik, nem csak nekem nincs ínyemre Stella hirtelenségből jött elképzelései.

A fiú belépett a szobámba, elismerősen széjjelnézett (egy bő óra alatt sikerült széthordanom a cuccaimat, mindenféle csetlés-botlás nélkül), majd lehuppant az ágyamra és érdeklődve lesett rá a telefonom képernyőjére. Hála az Android-os készüléknek, látta az utolsó két sms-t, s hitetlenül a homlokára csapott. Hangosan felkacagtam, Nicholas tényleg „oda és vissza volt az örömtől”.

Stella üzenete: Nem, drágám, ha nem tudnád, a parti a legjobb mód az ismerkedésre. A gázos viselkedésedről pedig gondoskodni fogok, hogy még előbújni se legyen kedve. Na és Selyemfiú hogy reagált a hírre?:D

– Írd meg neki, hogy lehet, hogy a fiúkat kedvelem igazából, azonban jobb, ha nem húzza ki a gyufát – nyögte be Nick az üzenet elolvasása után. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Tudod, az én kapcsolatom Stellával pont egy partin kezdődött. Megpróbált rám mászni – magyarázta. Felkuncogtam és megcsóváltam a fejemet. Ohó, szóval innen olyan régi barátok. – S nem, egyáltalán nem hagytam magamat, ha ennyire szeretnéd tudni – tette hozzá, meghallva a nevetgélésemet.

– Jó tudni – grimaszoltam, visszanéztem a telefonomra.

Roxie üzenete: Selyemfiú azt üzeni, hogy jobb, ha nem húzod ki nála a gyufát. Amúgy pedig, kedves vagy, mint mindig, de benne vagyok. Viszont, ha csalódok, nem fogom megakadályozni, hogy Nicholas rád ugorjon. Muhaha.

Az üzenetem elküldése után a készülék gyakorlatilag átment vibrátorba, annyi sms-sel kezdett el bombázni Stella, amelyeket természetesen nem néztem meg. Beleegyeztem a buliba. Ennyivel elégedjen meg. Ráadásul, egy kis kérlelés után még Nicholas is beleegyezett, így mindenki ment a maga útjára, hogy sikeresen elkészüljön este nyolcra, amikorra legalábbis Stella beígérte magát.

*

Bevallom, még soha nem szenvedtem ennyit a külsőmmel, az esküvőmet is beleértve. A kezdeti „lelkesedés” után komolyan bepörögtem és egyből elképzeltem magamat valami menő parti helyen, ahol nyüzsögnek az emberek. Arról nem is beszélve, hogy végre a felejtési akció elindulhat, igaz, túlságosan nem engedhetem el magamat, mert az éneklésemmel megsüketíteném még azt az embert is, aki talán megkedvelne, de alapvetően pozitívan tekintettem erre a bulira. Remélhetőleg, az is sül ki belőle, amire számítok.

Egy mély lélegzetet véve tekintettem bele a tükörbe, ami elé Nick állított be, miszerint feltétlenül látnom kell saját magamat. Nos, mondhatnám, hogy a látvány abszolút megdöbbentett és leírhatnám magamat meseszépnek, viszont egyik sem volt igaz. Úgy néztem ki, mint akármelyik átlagos lány, akivel össze lehet futni az utcán és az arca mindig is a tömegbe fog tartozni, nem pedig kivilágít azok közül. Habár, büszke voltam arra, hogy barna hajú és szemű voltam, mégis átkoztam most magamat, hogy miért nem áldott meg az Isten valami szép színnel, mondjuk kékkel, zölddel vagy ezeknek keverékeivel. Az ajkaim nem voltak se duzzadtak, se vastagak, olyan szép átlagos szám volt, amire ha ránéz az ember, először a plasztika jut az eszébe, nem a csókolási vágy. Utána meg ott volt az orrom, amire talán a legbüszkébb voltam, mert az normálisan állt. Nem volt se túl kicsi, se túl nagy, nem volt görbe, hanem szép egyenes és a fejemhez mérten arányos. Csak éppen kétlem, hogy egy srác pont az orrom miatt fog belém zúgni.

Testalkatilag se voltam magammal kibékülve. A melleimmel soha se voltam kibékülve, anyát már milliószor megkértem, hogy vigyen el orvoshoz és tegyünk be szilikont, ő viszont hallani se akart róla. Rendben, én se tudtam magamat rászánni így utólag, mivel azt hallottam, hogy fáj és a hegesedés se ér meg egy első helyezést, ami ott fog maradni, a szilikon időnkénti cseréjéről nem is beszélve. Így maradtam lapos. A hasam lapos volt, így azzal különösebb gondom nem volt, viszont, ha nem figyeltem oda, néha akaratlanul is felkúszott rám pár plusz kiló, amelyeket igen nehezen tudtam csak legyűrni. A csípőm se volt valami nagy szám, a fenekem szintén átlagos volt, nem rendelkeztem azzal a tipikus homokóra alakkal, amire a fiúk legtöbbsége vágyott. Nem volt rajtam mit markolni, maximum a hajamat tapizhatná, azt azonban nem vagyok hajlandó megengedni… szóval, itt állok én, Roxana Greenfield és rájöttem, Winston miért nem szeretett.

A külsőmért. Állítása szerint szép voltam, a mosolyom képes volt őt is valamennyire felvidítani, de számára fontos volt, hogyan néz ki a felesége. Samantha rendelkezett a kellő idomokkal, amikkel én nem. Hordhattam én push-up melltartót meg alakformálót, Samantha az Samantha, s már jócskán megértem az ex vőlegényemet, miért hagyott faképnél az oltárnál, viszont nem értem azt, miért nem volt képes ezt közölni mondjuk az esküvő előtt pár nappal. Akkor talán nem érezném magamat olyan megalázottnak, mint most.

Csípőre tettem a kezeimet, újból végigmértem a kinézetemet. Viszonylag rövidebb, fekete kisruhát vettem fel, így hosszú lábaim előbukkantak, amelyek még talán képesek megragadni a férfi figyelmet. A melleim nagyobbnak tűntek, mivel betuszkoltam még egy szivacsot a melltartómba, ha már a pántjait kénytelen voltam levenni, mivel maga a ruha is pánt nélküli volt. A nyakamba tettem egy nyakláncot, amin egy medál fityegett, a füleimben ott lógtak a szokásos csingilingik, igaz, azok elbújtak a hosszú, barna hajam mögött, amely ki volt eresztve. A sminkkel fukarkodtam, mikor az került sorra, a legtöbb hangsúlyt a szemeimre fektettem, az ajkaimon egy halvány rétegnyi szájfény csillogott. Hm. Ha vajon így meglátna a volt vőlegényem, talán sajnálná azt, hogy hagyott menni? Nem tudom…

Belebújtam a lapos sarkú cipőmbe, a magas sarkút nem mertem megkockáztatni, még a végén dobok egy hátast a klubban, aztán kaparhat össze Stella, hogy majd egy szatyorban furikázzon a kórházba, hogy összerakjanak engem alkatrészenként.

Nicholas mellém állt. Szőkésbarna fürtjei felfelé voltak zselézve, aranybarna szempárja kihívóan mért végig, mintha legalábbis egy ellenséges lány tette volna ezt, azzal a kivétellel, hogy Nick egy meleg, barátságos mosollyal ajándékozott meg ezek után, s feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy most bizony csábítok a javából. Felhúztam az orromat válaszul, ugyanekkor viszonoztam a mosolyát.

– Bevallom, először kicsit féltem, mikor Stella mondta, hogy lakótársam akadt – szólalt meg váratlanul Nick. A tükörképem rászegezte a szemeit. – Tudod, drágám, elég sokan ítélnek el azért, mert a fiúkhoz vonzódom. Az ember nem mondaná meg rólam első látásra, hogy becsúszott egy kis gikszer, azonban, mikor kiderül, csak eltaszítanak maguktól. Javarészt ezért nincsenek barátaim, s Stella azon kevesek egyike, aki nem rémült meg a kijelentésem után. De ugye ez az egy lakásos dolog kicsit húzósabb, mert együtt lakunk és ha megvetnél, nehéz lenne mindennap azt elviselni, kirakni meg nem mernélek, mert Stella hatfogásos vacsora keretében tálalja majd a heréimet – nevetett fel kényszeredetten. – De örülök, hogy egyáltalán nem hoztad szóba, mikor rádöbbentél. Tisztellek ezért – biccentett.

– Honnan tudtad, hogy rájöttem? – vontam össze a szemöldökeimet.

Nick felnevetett: – Látszott az arcodon a megvilágosulás. – Az orcám vörösbe váltott, legszívesebben fejjel szaladtam volna neki a falnak, amiért már megint egy nyitott könyv voltam mindenki számára. – Azonban másért is kivívtad a tiszteletemet, ami furcsa, mert alig pár órája ismerjük egymást és azt se tudom, mikor van a szülinapod – kuncogott. – Nem sokan képesek egy-kettőre maguk után hagyni a múltat, főleg úgy, hogy az a kölyök gyakorlatilag egy cserbenhagyásos gázolást hajtott végre – utalt a félresikerült majdnem esküvőmre.

Tévedsz – gondoltam. Nem tudja, még most is mennyit gondolok Winstonra és az új barátnőjére, valamint arra a jelentre a lakásában. Fáj, de nem mutatom ki, mert nem szeretném, ha az emberek körém gyűlnének is vigasztalni kezdenének. Az, ha ócsárolnák Winstont, egyáltalán nem segítene a bajomon és szeretném ezt az egészet egyedül feldolgozni. Nem tudja, hogy mennyire vágyom egy olyan srác szeretetére, aki közben nem másra vágyik, hanem igazán rám és szeretném megtudni, milyen valójában egy szenvedélyes kapcsolat. Milyen az, ha mindkét fél kölcsönösen szereti a másikat, mert az, amiben részem volt, az minden volt, csak nem párkapcsolat. Volt Winston, s kész. Én csak szórakoztattam, miközben én a szívemet-lelkemet tálcán nyújtottam neki. Gőze sincs arról, mekkora űrt hagyott maga után, s csak ezért szeretném, ha valaki szeretne.

Összeszorítottam a fogaimat. Nem szerettem volna elsírni magamat, vonásaim fura grimaszba torzultak, amit látván Nick sajnálkozó arckifejezést vett fel. Na, látjátok. Ezért nem szeretem magamat sajnáltatni.

– Sajnálom. Tényleg. Ha tehetném, szétreparálnám az arcát – mondta kedvesen, én pedig szótlanul bólintottam. Ez azért kedves volt tőle. Alig ismer és felajánlja, hogy szétveri Wintsont. Micsoda jótét lélek, nem iróniából mondom.

A nagy érzelgős pillanatnak a csengő berregő hangja vetett véget. Áldottam Stellát, amiért pont nyolc órakor futott be és a lehető legjobb pillanatot választotta. Ha egy percet késlekedik, én esküszöm, elbőgöm magamat, így viszont adott okot arra, hogy összeszedjem magamat. Nem szerettem volna végighallgatni a hím-soviniszta-ellenes beszédjét, miszerint a nők erősek és függetlenek, valamint az olyan szarházi férfiak, mint Winston, nem érdemelnek meg egyetlen könnycseppet sem. Aztán hozzátenné, hogy jó lenne, ha valaki már istenigazából megdugna, mert akkor elfelejteném végre.

Nicholas ajtót nyitott, Stella pedig valósággal berobbant a lakásba, egyenesen mögém pattant és szó szerint kiráncigált. Na, nem mintha nem mentem volna magamtól, de mindegy. Ha bepörög, neki még az is ellenállás, ha megadod magadat, tehát valaki merje azt mondani, hogy én vagyok a legdurvább, ha elönt a boldogság hormon.

*

A taxi, mint az érkezésemnél, elég nagy lendülettel fékezett le, azzal a különbséggel, hogy most kivételesen nem fejeltem le az anyós ülés háttámláját, hála Stellának, aki megtartott. Nicholas persze kiröhögött, amiért beigazolódott a közös barátunk mesélései arról, hogy én egy legendás balfék vagyok. Na. De legalább nem vagyok unalmas és lehet mellettem szórakozni.

A klub előtt hatalmas sor kígyózott, tehát Stella nem valami vacak helyre hozott el minket. A vörös hajú barátnőm lazán csörtetett előre, kivívva a tömeg felháborodását, mi pedig Nicholassal bizonytalanul, de követtük őt, ennek köszönhetően szűk tíz perc múlva már a dübörgő zenének hála a büdös világon semmit nem hallottam a kettejük ordításából. Mondanám, hogy lemerült a hallókészülékemben az elem, azonban ezzel csak egy baj van: nincs hallókészülékem.

Csak tudnám, hogy a buli helyeket miért tartják jó ismerkedési központnak… semmit nem hallani abból, amit a másik beszél, mindenki tömi magába az alkoholt, mintha két hete nem ittak volna egy kortyot se és teli torokból üvöltik az aktuális zene szövegét (már ha van) és vonaglanak a ritmusra. Jobban mondva tapadnak a másik izzadtságtól ragadós testéhez és még azt is érzik, hogyan mozognak a belei. Fúj.

Stellának mutattam egy kampec jelet, elhúzott szájjal vettem észre, hogy egyre inkább a tömeg felé tartunk. Akaratlanul is megszorítottam Nicholas alkarját, s nagyot nyeltem. Én egy kisvárosi lány vagyok, nem szoktattak be tömegbe. Úristen. Mi van, ha klausztrofóbiás vagyok? S utálom a tömeget? Ha? S mi van azzal az eshetőséggel, ha elájulok, összetaposnak, és senki nem veszi észre, ha rosszul vagyok? Ha elkeveredek tőlük?

A pánik valósággal hatalmába kerített, a térdeim megremegtek. Az ujjaim Nick karjába vájtak, nem hallottam a szisszenését, de tudtam, hogy fáj neki, ennek ellenére képtelen voltam lazítani a szorításomon. A rosszullét fokozatosan a hatalmába kerített, legnagyobb félelmemre pontosan a tömeg közepét céloztuk meg. Pontosabban Stella ment, Nick követte, engem meg vonszolt az előbb említett. A nagy vagányságom odalett.

Akárhova néztem, embertömeg volt. Nem láttam kiutat. Nem kaptam levegőt. A tüdőmet egy láthatatlan súly két oldalról összenyomta, forgott velem a világ, csak a rettenthetetlen bűzt éreztem, semmi mást. Mindenhol táncolás, dohányszag és az alkohol összekeverhetetlen orrfacsaró illata. Éreztem a számban a kesernyés ízét, amelynek hatására megszédültem még jobban, a hányinger fojtogatott.

– Rosszul vagyok – suttogtam erőtlenül. Senki nem hallotta, a lárma és a zene elnyomta a cincogásnak ható szavaimat.

Megbotlottam, az ujjaim görcsösen kapaszkodtak az egyetlen támpontomba, de nem voltam elég erős hozzá. Elszakítottak tőlük… levegőért kaptam, majd a világ elsötétült előttem. Még halványan érzékeltem, ahogy hátra dőlök és a fejem a földhöz csapódik, ámde innentől kezdve nem volt se kép, se hang.