6. Fazék

Eddig soha életemben nem veszítettem el az eszméletemet, ráadásul pont egy olyan pitiáner dolog miatt, mint például a tömeg. Igaz, elég undorító, amit egy ilyen szórakozóhelyen művelnek az emberek, s valaki kétszer meggondolja, hogy bemerészkedjen-e ide, de végül a hatás mindig ugyanaz: hányinger. Aztán, ami még ki akar belőled kívánkozni, lásd, az én tragikus esésemet, és ha még jól is emlékszem, nem jött a hős lovag, hogy megmentsen a padlótól, amihez koppant a fejem az esés sungjával. Köszönöm szépen, a tündérmesékben való hitemet épp’, hogy elveszítettem, azért ennyire nem kéne alátámasztani azt, hogy tényleg nem létezik.

Talán percek múlva tértem magamhoz, őszintén szólva, halványlila fingom sincs, mivel teljesen elvesztettem az időérzékemet, így amikor kinyitottam a szemeimet és három szempárral találtam magamat szembe, azon gondolkoztam, hogy mennyi időre vontam ki magamat a forgalomból, hogy Stella már kihívta a mentőket.

– Szerintetek kiből látok kettőt? – jött ki a kérdés a számon, s az se kerülte el a figyelmemet, hogy a fejem iszonyatosan hasogatott, mintha legalábbis másnapos lennék és még mindig nem jutottam volna fájdalomcsillapítóhoz. S még mielőtt valaki feltenné nekem azt a furmányos kérdést, hogy jé, te voltál már részeg, ki kell ábrándítanom mindenkit, mivel soha az életemben ittam egy cseppnyi alkoholt se. Oké, hazudtam, volt, hogy Szilveszterkor megittam egy pohár pezsgőt, de az annyi volt, könyörgöm! Attól még én se rúghatok be… vagy mégis?

– Egyikünkből se, mert hárman vagyunk – válaszolt Nick, az arcáról sütött a kétségbeesés, nyilván nem sokan ájultak el még előtte. Szegénykém, és pont én avattam be eme rejtélybe, a megtestesült Szerencsétlenség. Ne felejtsek el majd neki venni valamikor csokit kiengesztelésül, már ha lesz annyi pénzem, hogy ezt megengedjem magamnak. Vagy várj. A közértben nem lehet hitelre venni kaját? Nem? A fenébe.

Aztán leesett. Stella tényleg riadóztatta az orvosokat, ezért vannak most hárman felettem. Ó, te jóságos ég, most mit gondolhatnak rólam? Vagyis, nem érdekel, hogy mi a véleményük, maximum Stellát nyugtatta meg az, hogy… álljunk meg csak egy pillanatra. Miért ilyen hideg az, amin fekszek? Ami pedig a másik kérdésem… miért van itt ilyen eszméletlenül büdös?

– Jól vagyok – mondtam, miközben vigyázva arra, hogy senkit ne fejeljek le, felültem és ledöbbenve vettem észre, hogy egy női mosdó kellős közepén fekszek, s velem nem egy, hanem rögtön kettő srác van, akik fittyet hányva a szabályra, bejöttek ide. Nyilván azt hitték, hogy Stella majd belefullaszt a klotyóba és akkor volt Roxana, nincs Roxana.

Bagolyszemekkel néztem körbe. A falon milliónyi filctollal írt felirat volt, a csapok teljesen le voltak pukkanva, mindegyikről látszott, hogy úgy mozog, mintha legalábbis szabadlábon lenne, a vécék felől pedig iszonyatos bűz áradt felém. Azt hiszem, már tudom, miért hoztak erre a helyre. Ha ettől a szagtól nem ébredek fel, akkor már semmitől se.

– Én ezt nem merném így kijelenteni, miután tettél egy sikertelen kísérletet arra, hogy a tömegen hullámozzál, mint valami rock koncerten – szólalt meg mögöttem egy dörmögős hang, aminek hatására sértetten odakaptam a fejemet. Igaz, megbántam rá pár percre ezt a hirtelen mozdulatot, mert belehasított a nyakamba a fájdalom, azonban a fogaimat összeszorítva bámultam a számomra ismeretlen srácra, aki megeresztett egy félmosolyt. Hogy nyalnál denevért, a vigyoroddal együtt!

– Nem azt akartam. Rosszul lettem – sziszegtem a fogaim közül bosszúsan, valahogy fordítottam a testtartásomon, mert igen kényelmetlenül éreztem úgy magam, hogy háttal ülök nekik és csak a fejemet fordítom vissza. Nem fotózáson vagyok, az Isten szerelmére, akkor legalább üljek már normálisan! S igen, köszönöm, remekül érzem magamat, gyakorta szoktam magamban beszélni, habár, néha előfordul, hogy ez rossz útra vezet.

– Én is ezt mondanám – vonta fel a szemöldökét hitetlenül. Bosszúsan fújtattam, s úgy döntöttem, nem veszem többé figyelembe ezt a bunkó mentőst, aki meglehetősen… izé. Bulihoz öltözött. Azt hitted, megtetszett nekem, mi? Dehogy is! Aki képes rám fogni, hogy a nagy partyarc létem miatt köszönhetem a rosszullétem, az már eleve mínusz végtelennel indít nálam. Hah.

Nick-hez és Stellához fordultam, tudomást se véve az engem mustráló srácról, aki már igazán csipkedhette volna magát. Na, mindegy. Lényeg a lényeg, a két személy, akivel eljöttem úgymond ünnepelni, vagy mi a frászt csinálni, ide-oda kapkodták a tekintetüket köztem és a fiú között. Csettintettem egyet, hogy rám figyeljenek (tudom, kicsit galád módszer, viszont hatásos!), megköszörültem a torkomat, s hogy nagyobb hatást keltsek, még dörzsölgetni is kezdtem a tenyeremet, mint valami gonosz tudós. Komolyan mondom, már csak Kacsacsőrű Perry kellett volna a szituációba, s tisztára úgy éreztem volna magamat, mint a Phineas és Förbben. Azzal a kivétellel, hogy egy női budiban voltunk.

– Mi történt? – szegeztem nekik a költői kérdést, ám ahelyett, hogy ők ketten beszélni kezdtek volna, a nem kívánatos személy krákogott egyet, elérve, hogy felé forduljak egy gyilkos vigyor kíséretében és meg se rémülve kezdett el beszélni.

– Nos, miután hanyatt dobtad magadat, hozzáteszem, már csak egy ágy kellett volna oda, kis híján összetaposott a csorda, mert nem vették észre, hogy valaki elhullott. Én pedig úgy vettelek észre, hogy majdnem keresztülestem rajtad, amint próbáltam kiszabadulni. S mivel jó napom volt, felkapartalak a földről, kivonszoltalak, ahol kiszúrt téged a két mellettem található személy és a kis csaj erélyesen követelte, hogy engedjelek el, belőled nem eszek. Utána megígérte, hogy a mellette álló srác, aki legbelül lány, spenótot csinál belőlem. Az viszont már rejtély maradt, hogy miként – fintorodott el.

Oldalra biccentettem a fejemet. Magyarán, ez a srác nem mentős, hanem kimenekített, nehogy széttapossanak. Persze, előttem még belém is rúgott szó szerint, másként nem vett észre, de legalább megúsztam ép bőrrel.

– Esetleg egy köszönöm? Vagy bármi? – tárta szét a karját. Folytatta volna tovább is, ha nem nyit be egy lány és sikítva meg nem ugrik. Oké. Elegem van a mai napból! Először rossz masszázst kaptam egy buszon, utána beköltöztem egy sráchoz, akit leginkább a homokos tengerparthoz lehet hasonlítani (nincsen bajom a homoszexuálisokkal, még mielőtt valaki nekem esne), aztán elájulok és végül megment Mr. Pöcsfej, aki láthatólag még élvezi is ezt a helyzetet.

A bejövő lány remegő lábakkal állt meg a küszöbön, az arcán látszott, hogy nem hisz a szemének, először Nick felé mutatott, aztán az én személyi népművészeti edényem felé, de őt meglátva aztán kikerekedett a szeme és látszott, hogy egy enyhe sikítási rohamot fojt vissza magába. Rendben, értem én, biztosan a zsánere a srác, de édes Istenem…

– Ez… ez egy lányvécé – dadogta a leányzó, megmarkolta szorosan az ajtónak a kilincsét. Nyilván attól tartott, hogy mindjárt a földön köt ki, ha a lábai nem bírják megtartani. – Ti mit kerestek itt? – bökött a két srác felé ismét.

– Titokban lányok vagyunk, nem tudtad? – villantott a lány felé egy vigyort a népművészeti edény. – Minden bulin ezt csináljuk. Valaki elájul, aztán az egyik kimenti és itt gyülekezünk, tudod, szervezzük a cserkésztábort. Jt eszembe, nincs kedved csatlakozni a „Tisztítószert a mosdónak” nevű leányegylethez? Ígérem, nem kell vécépapírt hordanod, mint nekik – nézett végig rajtunk.

– Ne vegyél hülyére! – vágta csípőre a kezét a lány. Az egyik percről a másikra harciassá vált, nyoma se volt az előbbi döbbenetnek és sírógörcsnek. Úgy látszik, a csajnak PMS-e van. – Még mindig több jogom van itt lenni, mint neked. S most, ha megbocsátasz… – indult el, ámde a srác megfogta a lány vádliját, ahogy elhaladt mellette, így az nem tudott tovább menni.

A népművészeti edény, ezentúl Fazék, vágott egy elégedetlen arcot. Hű, a kis kritikus. Ja, és szegény lány vádlija, biztosan nem érdemelte ki azt a megaláztatást, hogy Fazék hozzányúljon. S így illesse egy nézéssel. Pedig még szép kis lába volt a lánynak, hosszúak és vékonyak voltak, igazi modellalkathoz valóak. Nem értem Fazekat.

– Bocs, de most nem alkalmas. Megkérlek, hogy távozz – pislogott fel rá aranyosan, sőt, még hozzá rebegtette is a szempilláit. Huh. Ez így egyszerre egy kicsit sok volt. Jobban mondva, kicsit nagyon sok, mivel egyetlenegy másodpercre még engem is elbűvölt. Aztán eszembe jutott, hogy Winstonnak is éppen ilyen szempillái voltak, a szappanbuborék kipukkant, újból a hideg földön találtam magamat, s kétséges volt az, hogy esetleg szembehányom a lányt, akit megállított Fazék.

– De… – szólt a lány, azonban Fazék intett a szabad kezével, hogy beléfojtsa a szót. Micsoda illemtudó úriember! Rohadna el.

– Ismered a bokrot? – pillantott fel rá Fazék. A lány bólintott. – Na, látod. Ott el tudod végezni a dolgodat. Itt most sürgős tárgyalás folyik, tehát megkérlek, hogy barátkozz össze azzal a nemes növénnyel és ott végezd el a dolgod. Viszlát! – engedte el a lány lábát, aki sietősen távozott, magában mormogva a tapló férfiakról. – Nos, hol is tartottunk? – fordult vissza hozzánk.

– Ott, hogy egy vadparaszt vagy – pislogtam rá ártatlanul, Stellából kitört a röhögés, ismeretlen okok miatt. Futva vetettem rá egy pillantást, hogy biztosan jól van-e, de mivel úgy látszott, hogy igen, ismét minden figyelmemet az ott ülő Fazékra szenteltem. Nem mintha megérdemelte volna, vagy bármi…

Tátva maradt a szám. A levegő belém fagyott pár másodperc erejéig, a szerverem pedig újratöltött, ez még ennek is túl sok volt. Mondhatom én azt, hogy sok mindent megéltem, de ezt így nem volt képes egyben befogadni, lefagyott, akár a Windows és most csipogott újra, jelezve, hogy életben van. De, uram, atyám és a szentséges Répatortára mondom, hogy ez nem lehet igaz!

Összepréseltem az ajkaimat, felszegtem az államat, mintha azt hinném magamról, hogy én lennék az angol királynő, noha nem. Ez egy egyszerű reagálás volt arra, hogy a Fazék nem volt más, mint Harry Styles, akivel anno egy helyen éltem.